A Külföldi

írta:
Tóth István
2009|05|08

– Ne olvass németül! – szólt rám gyakorta őrmesterem. A feddések főként akkor hangzottak el, amikor megérkezett a posta. A leveleken túl küldeni lehetett a Birodalomban megvásárolható sajtótermékeket is. Ennek köszönhetően kaphattam meg Ungvárról a kedvelt hetilapot, a Magyar Ifjúságot.

I

gaz, csak azután, hogy századunk parancsnokaival, az alhadnaggyal és az őrmesterrel tüzetesen átnézegettük a budapesti ifjúkommunista sajtóterméket. Különösen a „színes” rovatot, amely mintha a monokinit akarta volna népszerűsíteni, hétről-hétre közölt valamilyen nyugati női kebelcsodát. Olyan szövegkörnyezetbe helyezve a felkavaró látványt, hogy lám, ilyen mélységű az erkölcsi züllés a dekadens Nyugaton. A lapot leggyakrabban megcsonkítva vihettem magammal: az alhadnagy, vagy az őrmester ollóval kivágta a hanyatlás fotókkal illusztrált bizonyítékait, hogy azok az intimitás és az autonómia szigetecskéit, szekrényeik, vagy gondosan fejlesztett leszerelési bőröndjeik belső oldalát díszítsék. Parancsnokaim látták ugyan a magammal hozott, s hol a priccsen, a párna alatt, hol a csizmaszárban tárolt kétkötetes Adyt is, de a magyar költőzseni egyáltalán nem érdekelte őket.

– Nem vagyok német – feleltem eleinte türelmesen, majd később egyre ingerültebben.
– Akkor mi vagy?
Elmagyaráztam, hogy magyar, a Zakarpasztkaja oblasztyból, Uzsgorodból. Az értetlenséget megpróbáltam némi történelmi magyarázattal feloldani, de a kísérlet kudarcot vallott, valahogy nem fért a fejükbe az ezeréves magyar állam.
– Ha magyar vagy, hogy kerülsz a Szovjet Hadseregbe? – hangzott el újra és újra a kérdés.
Legyintettem, s föladtam a hiábavaló magyarázatot. Tudomásul vettem, hogy egyik-másik bajtárs „inosztranyecnek” (külföldinek) nevez.

Egyszerűbb volt a helyzet egy éltesebb, ezredesi rangban lévő oktatónkkal. Amikor kiderült, hogy melyik nemzet tagjaként szolgálom a szovjet hazát, az ezredes többé nem bajlódott a nevemmel. Ettől kezdve „továris mágyár”, magyar elvtárs lettem. Ha pedig a hadastyánra rátört a nosztalgia, az oktatásnak stílusosan szólva, lőttek. Ilyenkor hol harcias, hol elérzékenyült előadásban hallgathattuk a Székesfehérvár (Szekesfegervar) környékén lezajlott páncélos ütközet történeteit. És bár kétségtelenül jó volt, hogy lazsálhattunk, egy idő után homályos érzésként, kissé zavarni kezdett, hogy valakinek, ráadásul ilyen tekintélyes személynek rólam folyton a második világháború (az oroszoknak Nagy Honvédő) jut az eszébe.

Voltak a században még tőlem is külföldibb külföldiek: a moldovánok. Néhányan, akik valamilyen eldugott faluból érkezve öltötték magukra az egyenruhát, oroszul sem tudtak. Nekik nem az előkelőnek számító külföldi jelző dukált, egyszerűen feketeseggűeknek (csornozsopije) hívták őket. Feketeseggű, nem feketeseggű, a hadsereggel való szerződés szövegét, az esküt nekik, az oroszul nem tudóknak is meg kellett tanulniuk. A nemes feladat elvégzésére, azaz, hogy magoltassam be a katonai esküt, én kaptam parancsot. A nagy napra, az eskütételre készen voltunk a memoriterrel, a napfényes köztársaság gyermekei a többiekkel együtt fújták: „Én … a Szovjetunió polgára ünnepélyesen esküszöm.” Így teljesedett ki valamilyen suta magyar-román barátság a Szovjet Hadseregben.

Egy újabb állomáshelyemen, ha a harcostársak iskolázottságát és írástudását vesszük figyelembe, katasztrofális volt a helyzet. Ott a feketeseggűeknek nevezett honfitársak skálája a Kaukázus és Közép-Ázsia gyermekeivel bővült ki. Az uralkodó orosz nemzet fiai pedig egyenesen a fiatalkorúak börtönéből érkeztek a hadseregbe. Írástudás, íráskészség nehezen volt elképzelhető róluk. Pedig erre, valamint fogalmazni is tudó harcosra nagy szükség volt: valakinek meg kellett írnia és rajzolnia a „Bojevoj Liszt”-nek (Harci Lap) nevezett faliújságot. Ilyen az oroszok között nem akadt, így Trifonov, a barátságos politikai tiszt, engem, a külföldit, az egyetemről gyanús politikai ügyek miatt kirúgott diákot bízott meg a fontos feladattal.

Menet, azaz írás, rajzolás, szerkesztés közben jöttem rá a beosztás előnyeire. Ettől kezdve teljesen kivontam magamat az alantasabb közmunkák, a latrinapucolás, kaszárnya felmosás, és más nemszeretem teendők alól. Ilyenkor, „cikket kell írnom”, vagy „lapzárta” felkiáltásokkal bevonultam a parancsnoki szobába, papírt vettem elő, s a rádiót bekapcsolva kerestem valami jó zenét. A közmunkák alól való ilyetén – lássuk be, eléggé átlátszó – kibújás nem mindenkinek tetszett. Sőt, nyilván senkinek sem. A cselt átlátók egyike a hetente megrendezett politikai foglalkozáson komolyan meg is kérdezte, hogy miért ily felelőtlen a hadsereg, miért adja a sajtót a külföldiek kezébe.
Azóta többen is feltettük ezt a kérdést.

(A szerző a  HTMH-ban vezette a kárpátaljai főosztályt)

Kommentek:

faferi 2009|05|10 21:45:37

Apósom ott volt (Szekesfegervar) -nál. A jó oldalon... Sokszor elmondta, mennyi hulla vol orosz részről. Nem győzték lőszerrel, tüzesedett a puskacső... Hegyekben állt a "dög" Így mondta. Sokszor. Sajnos, már nem él

másik külföldi 2009|05|15 21:54:28

Az utolsó mondat, igazi csattanó! És igen, itt is külföldi vagy, meg ott is...

bélla 2009|05|19 22:57:30

jaj, az uccsó mondat ennek az évnek a besztof zsurnalisztikai agytekerése :D

doboslac 2009|06|19 13:05:56

Az oroszok tényleg nem voltak piskóták. Amikor 1974-ben 1 év re előfelvételisként bevonultattak Kalocsára a 37.Bp-i Forradalmi Ezredbe (isten bizony ez volt a neve, ma nyilván ellenforradalminak kéne hívni, ha még megvan) és elmentünk géppisztoly éleslövészetre mi egyenként kaptunk 10-10 töltényt, oszt' aki bújt, aki nem ...vagy eltaláltuk a célt, vagy nem (akik le vannak esve a Kalasnyikov előtt, hát ki kell ábrándítsam őket, mert az ugyan igaz, hogy baromi egyszerű fegyver /állítólag Kalasnyikov is lopta - méghozzá a németektől - az alapötletet, mivel a németek az orosz Tél tábornok tanításaiból okultak, és a Kalasnyikov alapjait ők tervezték.../), szóval szórni szórja a skulót, de célozni vele nem lehet rendesen, olyan a hátrarúgása, mint egy nagyobb seggberúgás, és az első lövés után felkapja a csövét. Node a lényeg, hogy a lőtéren meg oroszok "lövettek" kis vöröskatonákat - ott a dolog úgy nézett ki, hogy a katona mellett volt egy lőszeresláda tele teletárakkal, oszt' a kiskatona addig lőtt, míg egymás után háromszor el nem találta a célt. Persze addig minden mellélövésnél kapott nagy maflást/tockost a nyakába a tiszttől, de ők tényleg megtanultak harcolni. Kalocsán a laktanyánk (ó Anyánk) mellett volt egy szovjet helikopteres ezred, no mi oda kerítésparancsnokságon keresztül jártunk a kantinba piáért, senki nem szólt ránk, inkább röhögtek rajtunk, de be se köptek a parancsnokságon minket. Viszont amikor a mi harckocsizóink - sutyerák nyírségi tahógyerekek 2 évre bevonítva (sic!) - kemény 150 cm-es szálfa termettel adták az őrséget, hát a mi visszatérő (azaz a kerítésen piával megrakva visszamászó) bajtársainkat csőre töltött géppisztollyal fogták el (a 2 éves sutykók nagyon utálták az 1 éves "tudóspityukat"), amúgy mindezt a bajtársiasság nagy-nagy szellemében. Ez a baj - nagy büdös tanulságként - hogy a magyar nemcsak az az ember, akit Ámerikában úgy jellemeznek, hogy mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki belőle (csak azt ne higyjük, hogy ez hízelgő jellemzés egy amerikai oldaláról, épp ellenkezőleg!), de az is aki ott tol ki a honfitársával, ahol csak tud - nem változott azóta sem semmi e téren. Ja még annyit: a Rolling Stones Hunky tank women - je Janicsák és az asszonykórus örökbecsű átdolgozásában is a kelet-európai sutyerákok asszonyairól szól (a Hunky a Hungarian=magyar megfelelője). Mexicóban pedig a cigányt az Ungaro- szó jelenti, egyáltalán nem hízelgően. Egy azonban biztos: a világ minden táján azért ha azt mondtuk, magyar - a válasz egyből: Á, Puskas, Puskas, volt. Lám mire is vergődhet a világban egy pesti sváb gyerek, ha - magyar!?!