A Fidesz április óta kínosan kerüli a szembenézést az elmúlt 16 évvel. Az áprilisi eredményekre adott ilyen-olyan felszínes, kampányfókuszú magyarázatok, többé-kevésbé igazak voltak ugyan, épp csak a lényegről nem beszéltek. Világos, hogy itt nem a kampány ment félre, az már csak a kínos végjáték volt. Ezért nem lehet ezt megúszni annyival, hogy azért szenvedett katasztrofális vereséget a csapat, mert egy arra járó sirály tarkóján megpattant a labda.
Orbán Viktor négy ciklusnyi kormányzását az idő teszi majd helyre. Ami biztos, hogy ez a 16 év messze nem volt olyan hibátlan, mint ahogy azt a kormánypárti irányított nyilvánosság sulykolta - és egyáltalán nem volt olyan rossz, amennyire azt a nyilvánosság másik fele igyekezett elhitetni, komoly sikerrel. Ahogy távolodunk 2026-tól, és lesz majd mihez mérni ezt a négy ciklust, úgy tisztul majd a kép. Egy kormány teljesítményének nincsenek abszolút és objektív kritériumai, hanem elsősorban az elődök és az utódok kormányzásához mérten lehet megítélni.
Addig is, amíg telnek a hónapok, évek, ciklusok, a hozzánk hasonlóan türelmetleneknek megpróbáljuk összefoglalni, milyennek láttuk ezt a 16 évet. Mik az érdemek és eredmények; mik a bűnök és a hibák. Kezdjük a népszerűbb részével: 10+1 nagy bűn és hiba az Orbán-érából!
1. A NER mind nyomasztóbb mindennapjai
A NER egyik legnehezebben számszerűsíthető, de legsúlyosabb következménye a másfél évtized alatt kialakított-kialakult közérzet. A rendszer kezdeti lendületét, szabadságharcos és „merjünk nagyok lenni” hangulatát állandó politikai mozgósítás váltotta fel: ellenségek, veszélyhelyzetek, plakátkampányok, nemzeti konzultációk, háborús retorika és konfliktus, konfliktus, konfliktus. Ez még akkor is rosszkedvű mindennapokat eredményez, ha valós alapjai vannak, ha konstruált, akkor meg különösen. A politikai stabilitás ígéretével induló NER a végnapjaira permanens politikai idegállapotot teremtett.
Az abszurditásig egyoldalú kultúrafinanszírozási gyakorlat. Fóliázott könyvek. A CEU kiszorítása. A Pride betiltása. Csupa olyan intézkedés, amitől senkinek nem lett különösen jobb, viszont a társadalom (ld. még: a nemzet) kisebb-nagyobb csoportjainak lett tőle sokkal rosszabb. Ahogy gyengült a „minden magyar felelős minden magyarért” elve, úgy lettek egyre rosszkedvűbbek, egyre nyomasztóbbak a hétköznapok.
A rendszer nem egyszerűen kormányzott, hanem egyre inkább meghatározta azt is, milyen nyelven beszél és gondolkodik az ország önmagáról. A nyelvezet évről évre primitívebb, mérgezettebb és önpusztítóbb lett. Ezt különösen a 30 év alatti korosztály viselte érthetően rosszul. Számukra az Orbán-rendszer volt teljes életük politikai valósága, és egyre inkább ezzel szemben határozták meg magukat. Nem kisebb-nagyobb csoportjaik, hanem egy teljes nemzedék. Innen nézve az áprilisi eredmények abszolút igazságosak, rossz belegondolni, hova vezetett volna egy érdemtelen Fidesz-győzelem. Nem lehet egy országot saját fiatal nemzedékeivel szemben vezetni.
2. A makrokorrupció
Hogyan válhatott Mészáros Lőrinc az ország leggazdagabb emberévé? Hogyan lehetnek százmilliárdjai a miniszterelnök vejének és a jegybankelnök fiának, de még barátaiknak és üzletfeleiknek is? Olyan kérdések ezek, amikre nincs elfogadható válasz, és ezt 2010-ben még a Fidesz is tudta.
A tulajdonviszonyok politikai átrendezése a rendszer lényegi részévé vált. Ennek egy része, a gyarmattalanítás, a ‘90 után nem egészen tisztázott körülmények között gazdát cserélt stratégiai ágazatok visszaszerzése a külföldi szereplőktől kifejezetten támogatható volt – nem egy esetben kevéssé tisztázott módszerekkel. Ez főleg a korai NER-re volt jellemző, aztán viszont az érett NER-ben már egészen más irányt vett és eldurvult a tőke és a piac újraosztása. Mindennapossá vált, hogy a hazai gazdasági viszonyokba nyúlnak bele gátlástalanul a bivalyerős érdekérvényesítő erővel bíró kevesek. Átvett cégek, elfoglalt ágazatok és piacok, tisztességtelen szabályok.
A közbeszerzések, koncessziók, állami megrendelések, EU-források, privatizációk és visszaállamosítások, no meg a szabályozások segítségével tudatosan épült egy új, a kormányhoz kötődő magyar nagytőkés réteg. Egy olyan réteg, ahol a lojalitás sokkal fontosabb volt, mint a rátermettség. A politika igyekszik a hatalmát gazdasági erővé (is) konvertálni, ez az élet rendje, de itthon ez lett a gazdaság egyik domináns rendezőelve. Nem lehetett tudni, hol végződik az állami gazdaságpolitika, és hol kezdődik egy politikai-gazdasági klientúra vagyonosítása.
3. Zsákutcás irányított gazdaság
A 2010 utáni gazdaságpolitika egyik paradoxona, hogy egyszerre volt piacpárti, nemzeti kapitalista és erősen államvezérelt – a hatalom igazán sokszínű összetevőkből dolgozott. Az állam kiválasztott „stratégiai” ágazatokat, nemzeti bajnokokat épített (volna), különadókkal büntetett másokat, vállalatokat vásárolt, majd adott tovább, és egyedi megállapodásokkal terelte a beruházásokat.
Vannak országok, ahol ez az államvezérelt gazdaságépítés jól sült el. Nálunk felemásan. Ennek legjobb példája talán az autó- és akkumulátoriparra tett óriási tét. Magyarország rengeteg pénzzel, infrastruktúrával és kedvezménnyel csábított ide külföldi ipari kapacitást, sikerrel. Épp csak azzal nem számolt, hogy Európa mindeközben példás hatékonysággal lehetetleníti el az európai autóipart kívül (energiaárak) és belül (energiaárak, szabályozás) egyaránt. Akkor lettünk Európa egyik autógyártó centruma, amikor az iparág látványos hanyatlásnak indul.
Ez is jól mutatja, hogy önmagában nem az iparosítás a veszély, hanem a gazdaságpolitikai voluntarizmus: amikor a kormány jobban akarja tudni a piacnál, melyik lesz a következő húsz év nyertes technológiája és vállalata.
4. Rezsicsökkentés
A rezsicsökkentés politikailag a NER egyik legsikeresebb terméke, gazdaságpolitikailag azonban az egyik legproblematikusabb. Ahelyett, hogy az állam célzottan segítette volna az energiaszegény háztartásokat, minden fogyasztónak mesterségesen alacsony árat ígért, függetlenül jövedelmétől és fogyasztásától. Ráadásul ennek költségeinek jelentős részét a magyar gazdaság fizette meg az aszimmetrikus árazás miatt. A kedvező fogyasztói árak kifejezetten magas üzleti energiaköltségekkel jártak együtt.
A pénzügyi nyomás alatt lévő közműcégek főleg az infrastruktúra karbantartásán és fejlesztésén spóroltak. A költségektől teljesen elszakadó lakossági árak nem takarékosságra ösztönöznek - épp ellenkezőleg, túlfogyasztásra. Ez gyengítette az energiahatékonysági ösztönzőket, torzította a piacot, és hosszú időre politikai kérdéssé változtatta az energiaárakat. Közben elmaradt az épületállomány energetikai korszerűsítésének olyan léptékű programja, amely valóban és tartósan csökkenthette volna a magyar családok energiafüggőségét.
A 2022-es vagy éppen a 2026-os energiaválság megmutatta a konstrukció gyengeségét: az olcsó energia politikai ígérete csak addig fenntartható óriási költségek nélkül, amíg maga az energia is olcsó.
5. Párt és állam határainak elmosódása
Minden kormány (ki)használja annak előnyeit, hogy hivatalban van. A NER alatt azonban egyre nehezebb lett elválasztani a magyar állam működését a Fidesz nyers politikai önérdekétől.
Az állami kommunikáció és a pártkommunikáció üzenetei összecsúsztak; állami kampányok politikai kampányok témáit vitték tovább; közintézmények vezetői egyre kevésbé tűntek politikailag semleges szereplőknek. A közmédia pedig ahelyett, hogy ennek ellensúlya lett volna, maga is részévé vált a rendszernek.
Ennek hosszú távú hatásai túlmutatnak a Fideszen: ha az államot egy párt saját politikai infrastruktúrájaként kezdi használni, a következő kormányok számára is legitimálja ugyanezt.
6. Fiskális alkoholizmus
Itt nem egyszerű túlköltekezésről volt szó, hanem arról, hogy a költségvetési élénkítés újabb és újabb adagjaira volt szükség. A választások előtt osztogatás, különadók, ársapkák, extraprofitadók, beruházások elhalasztása, majd újabb gazdaságélénkítő programok követték egymást.
A 2010-es évek viszonylag kedvező világgazdasági környezetében lehetőség volt csökkenteni az államadósságot és némi fiskális tartalékot építeni. Ennek köszönhetően Magyarország érdemi mozgástérrel érkezett meg a Covid-válságba, majd az energiaválságba, utána viszont mintha varázsütésre romlott volna el minden. A végére már ott tartottunk, hogy már az éves költségvetés elfogadásakor sem lehetett biztosan tudni, hogy néhány hónap múlva mennyi marad belőle.
7. Az EU-s vagy norvég források feláldozása a politikai konfliktusok oltárán
Lehet legitim vitát folytatni Brüsszellel szuverenitásról, migrációról, Ukrajnáról vagy akár a jogállamiságról. Ezekbe a vitákba a magyar kormány bátran, nem egyszer vakmerően ment bele, és sokszor igaza is volt. De megengedheti-e magának Magyarország, hogy igaza legyen? Lehet-e igazad, ha nincs meg az erőd is hozzá? A kormányzás szempontjából azonban az eredmény számít: mennyi pénz, politikai befolyás és mozgástér marad az országnak.
A NER konfliktuspolitikája egy ponton túl kézzelfogható gazdasági költséggel járt. EU-források váltak bizonytalanná vagy hozzáférhetetlenné, a Norvég Alap ügye pedig jó példa arra, hogyan lehet egy viszonylag kis intézményi-értékrendi-politikai konfliktust végül pénzügyi veszteséggé konvertálni.
A szteroidos szuverenitáspolitika önellentmondása, hogy az ország sokszor éppen saját mozgásterének demonstrálása miatt veszít erőforrásokat és mozgásteret.
8. Alkalmasság helyett lojalitás
A NER első időszakában még számos erős, saját szakmai tekintéllyel rendelkező szereplő működött a kormányzat mindenféle szintjein. Az évek során azonban egyre fontosabb szelekciós szemponttá vált a politikai megbízhatóság és a konfliktusmentes végrehajtás.
Hogy politikai pozíciókba politikailag lojális emberek kerülnek – ez természetes. De amikor ugyanez a logika lefelé terjed a közigazgatásban, állami vállalatokban, kulturális intézményekben, egyetemeken és más szakmai szervezetekben… Annak nincs jó vége.
Az erős vezető körül így paradox módon egyre gyengébb intézményrendszer alakulhat ki: kevesebben mondanak ellent, kevesebb rossz hír jut el a döntéshozókhoz, és egyre kisebb a rendszer önkorrekciós képessége.
9. A robosztus irányított médiagólem születése és az irányítatlan média szorongatása
A NER nem egyszerűen saját médiát épített, hanem ennél sokkal nagyobb rendszert hozott létre. A közmédia, a KESMA, a kormányközeli kereskedelmi média, az állami hirdetések és politikailag koncentrált tulajdonosi struktúrák együttesét. A probléma éppen a rendszer mérete és állami megtámasztása. A verseny nem arról szólt, hogy ki készít jobb újságot vagy televíziót, hanem arról, hogy ki milyen fegyelmezetten viszi a központi üzeneteket, ki fér hozzá állami erőforrásokhoz és milyen feltételekkel. A sors iróniája, hogy az irányított sajtó éppen ebbe a végtelen pénzbőségbe fulladt bele: annyira ráfüggött az állami szubvenciókra, hogy anélkül minimális életképességet mutat.
A nyilvánosság irányítatlan részének tüntetően unfair kezelése hasonló mértékű károkat okozott. Ha nem lehet kérdezni, ha nincs lehetőség bejutni a sajtótájékoztatókra, ha az állam médiavásárlóként minden határon túl egyoldalú, azzal a választópolgárok egy részének a tájékozódását nehezíti meg. És nem is akármekkora részének. Az üzemi jelentésekben és a könnyen felismerhető központi narratívában utazó kormánypárti sajtó gyorsan és sokat vesztett az érdekességéből és a hitelességéből. Az emberi érdeklődés, a közönségfigyelem mindig a kritikus, ezért érdekes tartalom felé mozdul, így mind több és több ember került ki az irányított média univerzumából és került a kormánnyal hiperkritikus orgánumok bűvkörébe. Mindebből az is következik még, hogy a jobboldali sajtó hitelességi válsága még nagyobb is, mint a finanszírozási.
10. A politikai és társadalmi kommunikáció tónusa
A politikai kommunikációból értesül az ember a kormányzásról. Ha ez a kép sötét, az rátelepszik a mindennapokra is. Idővel már meg sem kísérelték elmagyarázni az intézkedéseket, a kontextust, nem is beszélve arról, hogy jó színben is tüntessék fel őket. Ami sokáig jól működött és sikeres volt, az egy ponton elfáradt és hiteltelenné vált
Tizenhat év után egy kormány természetes problémája a kifáradás: elfogynak az eredeti célok, a sikeres vezetők egy része távozik, a rendszer pedig egyre nagyobb energiát fordít saját fennmaradására. Egyre kevesebb a hit, egyre több a kevésbé nemes motiváció. Egyre kevésbé az a kérdés, hogy mit akarunk kezdeni a megszerzett hatalommal?, hanem az, hogy mit kell tennünk, hogy ne veszítsük el?
És ez visszavezet az első ponthoz. A NER alapvető hibája az, hogy idővel már nem tudta elképzelni a saját maga utáni Magyarországot.