Tegnap letudtuk a mit-kaptunk-az-elmúlt-16-évtől pillanatnyilag sokkal népszerűbb aspektusát, a hibákat és bűnöket, most jöhetnek az érdemek és eredmények a teljes(ebb) képhez. Mert a mára domináns szörnyű-volt-itt-minden narratívával szemben akadt azokból is. Ezek közül jóval több esik a négy ciklus első, mint a második félidejére, és pláne több az első kétharmadára, mint az utolsó egyre. A sokat emlegetett kanyarban előzésből az lett, ami általában a valóságban is: fejreállás.
Következzen hát az Orbán-éra derűsebb oldala:
1. Illegális migráció – történelmi bátorság és siker
Mostanában heti két-három történelmi politikai lépésnek is hírét vehetjük, mégis azt mondom, hogy ha száz év múlva bárki egyáltalán emlékszik bármire az elmúlt 30 év magyar politikájából, az 2015 nyara-ősze lesz és az elemi erejű európai fősodorral dacoló magyar migrációs álláspont. Nem volt olyan pillanat a rendszerváltás – nem ez, a másik – óta, amikor egy magyar kormány ennyire látványosan, durván, a vakmerőségig bátran ment szembe a nyugati monopol állásponttal, ráadásul nem egy ügyben a sok közül, hanem Az Ügyben.
A határkerítés, a tranzitzónák és az a bizonyos, pengésdróttal felszerelt „Mad Max-vagon” akkor a magyar kormányzati brutalitás jelképeként járta be a világsajtót. A kormányt ütötte mindenki és mindenhol, mindennel és mindenhonnan. Sajtó, politikusok, civilek, de még a jóemberi imázsukat féltő üzleti szereplők is. Nem tudom mikor lehetett magyar kormányon ilyen nyomás, talán ‘56-ban? Vagy a második nagy háború idején? Drága igazság volt ez (a mai napig legalább napi egymillió eurót fizetünk érte), de történelmi igazság.
Ez a történelmi teljesítmény abban áll, hogy Orbán Viktor 2015-ben felismerte, hogy Európa képtelen lesz korlátlanul fenntartani a „beengedjük, elosztjuk, magunkhoz hasonlóvá tesszük” politikáját. Hogy nem az ide érkező közel-keletiek és afrikaiak lesznek európaiak, hanem Európa lesz közel-keleti és afrikai. Felismerte, és hajlandó volt messze súlycsoportján felül cselekedni is eszerint. Egy évtizeddel később a külső határok védelme, a kitoloncolások gyorsítása és a harmadik országokkal kötött migrációs megállapodások már nem a szélsőség, hanem a centrum az EU-ban.
És egy rövid megjegyzés a végére: Európa vagy Európa Erőd lesz, vagy nem lesz. Ha lesz, annak szeptember 14-én lesz az ünnepe. 2015-ben ezen a napon került a helyére a röszkei, szögesdrótos Mad Max-vagon.
2. Két állampolgárság, egy nemzet
Szimbolikus, hogy 2010-ben az új Országgyűlés első döntésével rendezte a rendszerváltás egyik megoldatlan nemzetpolitikai kérdését: lehetővé tette az egyszerűsített honosítást a külhoni magyarok számára. Az állam kimondta, hogy a az államhatár nem feltétlenül esik egybe a magyar nemzet határaival, azoknak is jár a magyar állampolgárság, akiket a történelem fosztott meg ettől a lehetőségtől.
A szégyenteljes emlékű 2004. december 5-i népszavazástól hosszú út vezetett idáig. Hosszú, de meglepően magától értetődő: 2010-ben Gyurcsány Ferencen, meg még két valakin kívül senki sem szavazott a törvénytervezet ellen. A 2004-es sokknak meghatározó szerepe volt az ország, a közgondolkodás radikális jobbra tolódásában. Ki gondolta volna 2004, vagy akár 2006 végén, hogy 20-22 évvel később csak – így-úgy, de – jobboldali pártok lesznek a parlamentben?
Ehhez jött a határon túli oktatás, kultúra, egyházak, vállalkozások és gazdaságfejlesztés nagyon helyes támogatása. A cél egy államhatárokon átnyúló, egységesebb magyar kulturális és gazdasági tér kialakítása lett. 2010 után a magyar állam és a határon túli magyar közösségek kapcsolata alapvetően megváltozott, a közel egy évszázadig szétfejlődő magyar valóság újra közösebb lett, a popkultúrától a piaci gondolkodásig. Aki ma elsősorban a támogatások vitatható elosztású részén keresztül szemléli és mutatja be ezt az egész történetet, az ezt az újraegyesülést sározza be és teszi kockára.
3. Mikrokorrupció
A bűnök és hibák közé sorolt makrokorrupcióval szemben a mikrokorrupció alakulása igazi sikertörténet. A mikrokorrupciót közvetlenül, a makrokorrupciót pedig közvetve, elsősorban választott újságjain és egyéb csatornáin keresztül fogyasztja az ember, ezért előbbi is van olyan jelentőségű, mint a utóbbi. Akkor is, ha a korrupciós indexek erről akár módszertani, akár egyéb okokból látványosan kevesebb jelentőséget tulajdonítanak.
Ma a mindennapok jóval kevésbé korruptak, mint 2010-ben voltak. Ennek leglátványosabb példája a hálapénz, a kínos borítékos tranzakciók visszaszorulása. Jelentősen magasabb fizetés az orvosoknak és mellé a Nemzeti Védelmi Szolgálat óvó-baljós tekintete. Az NVSZ a mikrokorrupció elleni harc kulcsszereplője, az egészségügyben dolgozók mellett határőrök, vámosok, műszaki és forgalmi vizsgabiztosok vagy akár kormánytisztviselők tudnak erről mesélni sokat.
(Hogy mindez érhetőbb legyen, nézzük meg a nyugatos Ukrajna példáját! Az biztos, hogy a Team Stand with Ukraine legalább 95%-a sosem járt se ott, se Oroszországban. Így nem tapasztalhatta meg, hogy ebből a szempontból is mennyire ugyanolyan a két ország. Ukrajnában a mikrokorrupció nem egyszerűen része, de egyik legfőbb szervező ereje a mindennapoknak. Korrupt a határőr, a rendőr, a bíró, és különösen korruptak a Területi Toborzó és Szociális Támogatási Központok (TCK-k) – ez a legdrámaibb, mert ők most a szó legszorosabb értelmében urai életnek és halálnak.)
4. Rezsicsökkentés
Ahogy helye volt a hibák és bűnök között, úgy innen sem maradhat ki. A háztartások energiaköltségeinek megzabolázása az elmúlt évtizedek legerősebb jóléti intézkedése volt. Európa többi országában jóval magasabbak az áram- és gázszámlák, akár három-négy-ötszörös is lehet a különbség.
5. Foglalkoztatási fordulat
2010-ben Magyarország egyik legsúlyosabb strukturális problémája nem a munkanélküliség volt, hanem az, hogy mennyire kevesen dolgoztak. A foglalkoztatási rátánk az EU sereghajtói közé tartozott. Amikor kormányra kerülésekor a Fidesz meghirdette az egymillió új munkahely programját, matolcsysta hókuszpókusznak tűnt az egész. De sikerült.
A „munkaalapú társadalom”, a segélyek-járadékok radikális csökkentése és a közmunka tényleg működött. Magyarország az alacsony foglalkoztatottság országából magas foglalkoztatottságú országgá vált. Ez a Fidesz-korszak egyik legkevésbé vitatható társadalompolitikai eredménye, aminek egyik legörvendetesebb hatása egy kezdődő cigány polgárosodás volt, a cigány fodrászok, taxisofőrök és pincérek forradalma.
6. A devizahitel-probléma megoldása
Ma már csak távoli emlék, hogy milyen reménytelen örökséggel, a devizahitelezés problémájával lépett hivatalba az új kormány 2010-ben. Háztartások százezrei viselték egy olyan árfolyamkockázat következményeit, amit még az iskolázottabbak sem nagyon tudtak felmérni, a bankok és az őket felügyelő intézmények meg aztán különösen nem iparkodtak felhívni erre a figyelmet. A három-négy százalék az három-négy százalék.
A Fidesz lépései – végtörlesztés, árfolyamgát, banki elszámoltatás, végül a hitelek forintosítása – működtek, a nagy többség számára megoldást jelentettek, mindezt a pénzügyi rendszer vagy a költségvetés bedöntése nélkül.
7. Budapest, az újjászülető birodalmi főváros
Ha valaki megáll a Kossuth tér és az Alkotmány utca torkolatában, és végignéz a téren, a Parlamenten és a mögötte felsejlő budavári palotán, nem egy tízmilliós ország fővárosának léptékét látja, hanem egy birodalmi központ grandőrjét és gloárját. A dualizmusból örökölt monumentalitás rendbeszedése és továbbépítése a másfél évtized jobbik építészeti arcát mutatja. Országház, Várkert Bazár, Budai Vár, Operaház, Szépművészeti Múzeum, Néprajzi Múzeum, Magyar Zene Háza, Puskás Aréna, MVM Dome. Mind-mind globális A kategória – nem egyszer A++ kategóriás árakon, de egyszer élünk. (Mindezek éles ellentétének meg ott a magánépítkezések állami szabályozása, a lakossági falanszterektől, az otromba irodafejlesztéseken át a szétbarmolt Balatonig, a mértéktelen betonbűnözés… inkább hagyjuk is.)
A sors különösen szórakoztató iróniája, hogy ma ezek az abszolút filmszínház legfőbb forgatási helyszínei, a Kossuth (Diszkó) tértől a Tisza-frakció extrafenszi irodaházán át a Puskás Arénáig.
8. Fogyasztás helyett megtakarítás
Az elmúlt másfél évtized adóztatási logikája ugyancsak egyszerű. Kevésbé adóztatni a jövedelmet és erősebben a fogyasztást. Egykulcsos, alacsony személyi jövedelemadó, családi adókedvezmények, alacsony társasági adó az egyik; 27 százalékos, EU-rekorder általános áfakulcs a másik oldalon.
Ez a fogyasztásnak nem tesz jót, a megtakarításnak annál inkább. 2010-ben A sokszor mértékként állított fogyasztási index, a tücsökindex mellett néha érdemes egy pillantást vetni a hangyaindexre, a megtakarítási hajlandóságra is. A magyar háztartási nettó pénzügyi megtakarítási rátája 2010-ben 6 százalék volt, 2025-ben 14-15. Ezzel a második helyen állunk a svédek 16 százaléka mögött. Németországban 2010-ben 10, ma 11 százalék volt ez az érték, a kb. másfélszeres előnyükből kb. másféleszeres magyar előny lett időközben. Mindez azt jelenti, hogy a magyar háztartások nettó pénzügyi megtakarításai reálértéken 2,7-szeresükre nőttek másfél évtized alatt.
És megint az irónia: a választásokon az előző kormánnyal szemben felsorakozó középosztály, felső középosztály és vállalati világ gyarapodásának nem elhanyagolható része köszönhető ennek az unortodox gazdaságirányításnak.
9. Az államadósság átalakítása: devizából hazai finanszírozás
A 2006-2010-es időszakban nemcsak a háztartások, hanem maga az állam is végzetesen ki volt téve az árfolyammozgásoknak. Nem véletlen, hogy a 2008-as pénzügyi válság során majdnem földbe állt a magyar költségvetés. A 2010 utáni adósságkezelés egyik stratégiai célja ezért a devizaarány csökkentése és a hazai finanszírozási bázis kiszélesítése lett. Ebben kulcsszerepet kaptak a lakossági állampapírok, amik a növekvő megtakarítási hajlandóság mellett gyors és látványos eredményeket produkáltak.
A konstrukció időnként drága volt az államnak, különösen az inflációkövető papírok kamatrobbanása idején, viszont stabilitást és biztonságot adott. Az árfolyamkockázat kiiktatásán túl komoly előnye, hogy egy pénzügyi krízishelyzetben a nép nem szalad el úgy a megtakarításaival, mint a külföldi befektetők.
10. Önálló magyar külpolitika
El lehet úgy mesélni újra, meg újra a 2010 utáni külpolitikát, hogy Magyarország egyszerűen az orosz érdekek kritikátlan kiszolgálójává, Putyin vazallussává lett – ettől az még nem lesz igaz. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy az ízlésesnél jóval közelebb kerültünk az oroszokhoz. A 16 év külpolitikájának mögöttes gondolata ugyanakkor következetes: Magyarországnak saját érdekei vannak, amelyek nem minden pillanatban azonosak Berlin, Brüsszel vagy Washington érdekeivel. Egy kis ország, egy szövetségi blokk perifériája számára ez nem egy kockázatkerülő stratégia, és időnként súlyos árat követel.
A ligán felüli külpolitika extrém példája volt a 2024-es EU-elnökség kezdete: Orbán a „békemissziója” alatt tíz napon belül találkozott Volodimir Zelenszkijjel Kijevben, Vlagyimir Putyinnal Moszkvában, Hszi Csin-pinggel Pekingben, majd Donald Trumppal Mar-a-Lagóban. Világos, hogy ez önálló akció volt, és nem Brüsszelben találták ki. De ki volt az, aki le tudott szervezni egy ilyen globális diplomáciai grand slamet? Ki kinek üzent és mit?
Végül álljon itt egy reakciós kolléga idevágó megfigyelése. Szerinte a magyar történelem alapján két út közül választhatunk: erős, nagy külpolitikai mozgástérrel rendelkező kormány autoriter belpolitikai hajlamokkal – vagy sokszínűbb, versengőbb belpolitika, hozzá az aktuális szövetségi rendszer szervilizmusig copy-paste külpolitikájával. Most meglátjuk, lehet-e ez másként.