(…)
A magyar közgondolkodást a vezetés kérdésében egy jól bejáratott kettősség uralja. Az egyik oldalon a kurucos reflex: minden vezető gyanús, minden tekintély bitorolt, minden siker mögött valami stikli van: a lázadás nálunk nem politikai program, hanem lelki alkat. A másik oldalon a szolgalelkű meghunyászkodás: a közeli, az aktuális, a kézzelfogható autoritás előtt viszont hajbókolunk, a főnök vicce mindig vicces, a vezér ötlete mindig zseni. A kettő látszólag ellentét, valójában ugyanannak az éremnek a két oldala: egyik sem tud mit kezdeni a vezetéssel mint teljesítménnyel. A kuruc nem hiszi el, hogy létezik, a lakáj pedig nem meri megmérni.
Ennek a kettősségnek megvan a maga történelmi logikája. Ahol a hatalom évszázadokon át jellemzően kívülről és felülről érkezett — Sztambulból, Bécsből, Moszkvából —,
ott a lázadás erénnyé nemesült, az együttműködés pedig kollaboráció-gyanússá vált,
miközben a mindennapi túléléshez mégis meg kellett tanulni hajlongani a helyi hatalmasságok előtt. Csakhogy ami egykor védekező reflex volt, az mára önsorsrontás.
Aki ismeri a magyar szervezeti kultúrát, tudja: nálunk a vezetőről alkotott vélemény jellemzően két állapotot ismer — a hangos szapulást a folyosón, és a néma bólogatást a tárgyalóban. A kettő között, ahol a valódi mérlegelés lakna, huzat van.
A kuruc szemének persze van mit néznie: a vezetői pozíciókhoz kiváltságok járnak — nagy fizetés, nagy iroda, előszoba, titkárság. Elvileg éppen ezekkel a jutalmakkal ösztönzi a társadalom a tehetségeit, hogy igyekezzenek eljutni ezekbe a pozíciókba. Csakhogy az érem másik oldaláról jóval kevesebbet beszélünk: a felelősségről, a döntések fájdalmas következményeinek cipeléséről, a stresszről és a támadásokról, amelyek gyakran érdemtelenül, kívülálló okokból zúdulnak arra, aki elöl áll. A kiváltságok jól látszanak — a vezetői helyzetért fizetett ár már sokkal kevésbé.
(…)