Nem, nem, nem… itt nem a volt miniszterelnökről lesz szó. Vele és választóinak dilemmáival foglalkozunk majd még eleget, de ez most Orbán Balázsról szól. Meg kicsit egy másik Orbánról is.
Vannak vereségek, amik után elég csak átülni ellenzékbe a politikai vetésforgó rendje szerint. És vannak olyanok, amelyek után illik hosszabb időre, vagy akár végleg eltűnni a pályáról. Nem kétséges, hogy Orbán Balázs esetében melyikről van szó. Az elcseszett kampány egy dolog, annak nem is feltétlenül ő a fő felelőse. De itt nem a kampány ment félre. Az alapokkal, az elmúlt 4-6 évvel volt a baj, aminek ő volt az egyik meghatározó arca és alakítója. Főleg az arca: nem is kicsi.
Ami csak a befolyási övezetébe került, elkezdett korlátlan büdzséből gazdálkodni, pofátlanul és ész nélkül. Orbán Balázs elmondhatja magáról, hogy legalább két intézményt vitt a falnak végtelen pénzből: az MCC-t és a Mandinert. Ehhez képest mi történik? Júliustól európai parlamenti képviselőként folytatja. Elképesztő. A választási vereség után maga mondta: „Azt hiszem, ebben a helyzetben mindannyian bűnhődünk, és egyikünket sem jutalmazza az élet.” Nem hiába gondolja a jobboldal túlnyomó része több-kevesebb árnyaltsággal, hogy „anyádat, Balázs!”. Mert az Európai Parlament a Fidesz mai válságában nem büntetés, hanem jutalom. Biztos megélhetés, saját stáb, stabilitás.
Tehetségképzőből politikai bástya
Az eredeti, a Tombor-család által alapított Mathias Corvinus Collegium azért jött létre, hogy különböző családi hátterű, tehetséges fiatalokat gyűjtsön össze, akik aztán külföldi kapcsolatokat, nyelvtudást, vitakultúrát kapnak. Hogy olyan intellektuális közeget építsen, amire szüksége van egy országnak. Egy egyetemfüggetlen, szakkollégium-szerű csúcskollégiumot (szakkollégiumok mínusz alulról szerveződés, hallgatói önigazgatás). Idővel a felsőoktatás mellett megjelent a közép-, majd az általános iskolai tehetséggondozás is. A budapesti tevékenységből országos lett, aztán Kárpát-medencei. A felsős kortól kezdődő programok sokat adtak a diákoknak, lelkes, felkészült és lelkiismeretes tanárokkal. Be és ki lehetett szállni közben is, de megvolt az elvi lehetősége annak is, hogy valaki ötödikben elkezdi a Fiatal Tehetség (FIT) programmal, aztán az egyetemi tanulmányai idején már be is költözik valamelyik MCC kollégiumba (Erdélyben: bentlakás), amíg le nem diplomázik.
Orbán Balázs vezetése alatt aztán az MCC szólt erről is, de egyre inkább másról is. És a nyilvánosság sajnos főleg ezzel a mással találkozott. Óriási állami vagyont kapott, és egyértelműen beszállt a napi politikai küzdelmekbe. Rendezvényei és leányintézményei egyre látványosabban és nyersebben kapcsolódtak a Fidesz világához. Nem véletlen, hogy az MCC-s diákok között is akadt, aki 2025-ben úgy fogalmazott: az MCC „egy bélyeg”, amelyet a képzésért cserébe el kell viselni.
Orbán Balázs stratégiai hibája, hogy egy olyan intézményt, amelynek éppen az jelentette a hosszú távú értékét, hogy az építkezése független a politikai ciklusoktól, egyre szorosabban láncolt egyetlen politikai párthoz. Gátlástalan, hivalkodó, vérlázító költekezés, amiről elhitték, hogy örökké fog tartani. Aztán jött egy választás, az MCC pedig azonnal a földbe állt. Se tusványosi MCC-óriásinstalláció, se MCC Feszt, se semmi.
Újságból pénznyelő Origo-epigon
A Mandiner esete közel ennyire látványos. Volt egyszer egy sajátos, felismerhető karakterű szoftjobboldali lap kis létszámú, hatékony szerkesztőséggel. Valaki szerette, valaki gyűlölte (ki a kormánypárti csatlósságot, ki a liberális politikai elhajlást kérte számon rajta), de volt saját hangja, közössége, intellektuális karaktere és tartása. A NER médiavilágában aztán ebből fokozatosan egy teljesen más típusú termék lett: nagy szerkesztőség, nagy büdzsé, nagy volumenű vásárolt forgalom – és mindehhez kérdéses piaci életképesség.
Nem az a baj egy közéleti médiummal, ha politikai arcéle van, és saját világlátása. Egy konzervatív lap legyen konzervatív, egy liberális liberális. A baj akkor kezdődik, amikor az intézmény valódi közönsége, jobb esetben közössége helyett elsősorban politikai infrastruktúrából él, miközben a működésének mérete és költsége egyre kevésbé áll arányban azzal, amit a piacon önmagától elő tudna állítani.
Orbán Balázs keze alatt a Mandiner, bár úgy tűnt, egyáltalán nem erősödött meg önálló intézményként. Többmilliárdos médiagépezet lett belőle, de nem irányt mutatott, hanem szolgált, a lehető legkevésbé jó értelemben. Jellemző kép, hogy Orbán Balázs még a választás hetében is bejárt okoskodni a szerkesztőségbe, hogy milyen üresek a falak, és milyen dekorációt képzelne el oda. Április 12. után nem látták többé.
Kibaszott jó könyvek a modern magyar jobboldalról
Az, hogy a rábízott kampány olyan volt, amilyen, már csak feltette a koronát kétes értékű munkásságára. Ezek után beülni a parlamentbe, aztán továbbállni az Európai Parlamentbe? Abszurd, elképesztő, felháborító. Ő nem egy külsős reklámszakember volt, egy zsoldos spindoki. Az utolsó dicstelen években egyik legfőbb formálója volt annak a stratégiai gondolkodásnak, ami végül falnak vitte a magyar jobboldalt.
Hogy a Fidesz elveszítette a hatalmat? Megesik, ez a politikai váltógazdaság természetes rendje. De odáig jutni, hogy a teljes 35 év alatti Magyarországgal szemben kellett volna nyernie, majd kormányoznia a Fidesznek? Szégyen.
Ilyenkor nem Brüsszelbe kell menni okoskodni, mintha mi sem történt volna, a politikai felelőtlenség pofátlan demonstrációjaként. Orbán Balázsnak most nem új tisztségre volna szüksége. Hanem időre. Mert végtelenül demoralizáló, ahogy minden önreflexió nélkül gurul tovább Brüsszelbe, hogy aztán ott is ambíciói legyenek.
Olvasson! Vonuljon alkotói szabadságra! Írjon kibaszott jó könyveket a modern magyar jobboldalról! Vonuljon vissza egy nógrádi (texasi) farmra és gondolja végig, mi volt ez az egész. Aztán néhány év múlva vissza lehet térni. Talán. Talán-talán.
János Dénes, egy másik Orbán
Ha már ilyen, egyszerre lendületes és praktikus címet találtunk, ejtsünk szót egy másik hasonló vezetéknevű szereplőről is! Előrebocsátjuk, hogy OJD-nek, Balázzsal ellentétben, általunk ismert érdemi érdemei is vannak a haza szempontjából.
Orbán János Dénes extra ígéretes költőként, aztán nagy magyar irodalom- és kultúraszervezőként indult. A kilencvenes évek Kolozsvárján létrehozott Előretolt Helyőrség valódi műhely volt, Kárpát-medencei jelentőséggel. Friss, bátor, energikus. Fiatal szerzők egész sorának adott indulási lehetőséget. Aztán ott volt a Bulgakov Irodalmi Kávézó, ami gyorsan a kolozsvári kulturális élet fontos helyszíne lett, a kolozsvári kis magyar világ előfutára és zászlóshajója. Nélküle más lenne ma magyarnak lenni Kolozsváron vagy magyarként ellátogatni oda.
Aztán Erdélyben erőst félrecsúsztak a dolgok, ejsze menni kellett, s jött a magyarországi folytatás. Ez már egészen más történet. OJD 2015-ben létrehozott Kárpát-medencei Tehetséggondozója és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia előbb százmilliókat, majd milliárdokat kapott az államtól. Az eredeti ígéret nagyszabású volt: tehetségeket találni, képezni, könyveiket kiadni, és egy új írógenerációt felépíteni – de nem nagyon lett belőle semmi. Tíz év elteltével sehol sincs az az új írónemzedék, amely arányban állna a program méretével és költségeivel.
Az egész KMTG egyetlen tehetséget karolt fel igazán eredményesen: Orbán János Dénest. 412 milliós jogdíj OJD életművének felhasználási jogáért? 90 millió az Operettszínháztól az operettjeiért? Hogyan hihette el valaki magáról, hogy – anyagi értelemben – ő a legértékesebb magyar író? Érdemi irodalmi munkásság nélkül a Bulgakov-alapítás óta. Hogy az első operettje nem sikerült rosszul? Oké. A következő, a Hamupipőke viszont igazi zűrös-zavaros rémálom, önmagában is megérne tíz év szigorítottat egy festői kő- vagy sóbányában.
Orbán János Dénes Kolozsváron kevés pénzből teremtett pezsgő irodalmi közeget, hosszú távon is életképesnek bizonyult intézményt. Magyarországon rengeteg közpénzből nem teremtett semmit. A Bulgakov és az eredeti Előretolt Helyőrség miatt van mire büszkének lennie. Talán éppen ezért is jobb lenne éreznie, mikor kell befejezni.