Kik azok a jövőkutatók? Sokáig én magam is finom idegenkedéssel figyeltem azokat, akik így mutatkoztak be. Pedig hisszük vagy sem, valóban fontos, amit csinálnak; illetve arra is rá kell ébrednünk, hogy
gyakorlatilag mindannyian jövőkutatók vagyunk, még ha sokszor szubjektíven és szűken is értelmezzük magunk körül a világot.
A tanult és professzionális jövőkutatók a kilencvenes évek óta folyamatosan próbálnak belelátni a jövőbe. Arra tesznek kísérletet, hogy az egyes korosztályok, illetve generációk megnevezésével, legfontosabb jellemzőik meghatározásával megpróbálnak olyan következtetéseket levonni, amelyek segíthetik felkészíteni a társadalmakat, a kormányokat és leginkább a gazdasági, piaci szereplőket arra, hogy ezek a fiatalok is felnőnek majd egyszer és meghatározzák a dolgokat.
Értsd: meghatároznak gyakorlatilag mindent. Azt, hogy miből és mennyit vásárol és fogyaszt egy társadalom folyamatosan fejlődő része; mennyi házasságot és gyermeket vállal egy korosztály; mit és mennyit akar tanulni, mennyi hulladékot termel, mennyi energiát fogyaszt; azt, hogy mennyi gyermeket vállalva hogyan alakuljanak a demográfiai mutatók, mennyi nyugdíjat akar megtermelni; valamint akár azt is, hogy ki nyerje meg a parlamenti választásokat.
Mindez pedig azt is jelenti, hogy minden egyes korosztálynak (értsd: generációnak) nagyon is értelmezhető a felelőssége is, hiszen az előző témakörök hosszú évtizedekre meghatározzák, hogy mi történjen egy-egy társadalomban.
Az eddigi besorolások eddig is hoztak többféle betűjelzést: az X-generáció már bőven 40 fölött van, az Y-generáció most erősödik meg a munkaerőpiacon, a Z-generáció pedig a leglátványosabb, leghangosabb és a leginkább kritizált.
Generation C
Magyarország kapcsán viszont beszélni kell egy teljesen más típusú meghatározásról is: értelmeznünk kell a C-generáció fogalmát.
C-generáció. Még nem került szóba? Akkor sürgősen el kell kezdenünk foglalkozni vele. És hogy kik ők? A C-generáció elsősorban azokat a roma (értsd: cigány) és hátrányos helyzetű fiatalokat jelenti,
akik most 12–25 évesek, elsősorban vidéken, valamint jellemzően Budapest külvárosi, illetve a pesti oldal belső gettósodó részein élnek.
Nyilván az, hogy ki milyennek látja őket, erősen szubjektív; és mindenki a saját megéléseihez, saját tapasztalataihoz ragaszkodva mond véleményt. De ez a dolog messze több annál, mint hogy valaki egy viccesnek szánt (és már nagyon unalmas) kommentben azt mondja, hogy „jelöljük meg a C-t”.
Igen, megtehetjük, de közben látni, érteni kell, hogy a jövő nem Facebook-kommenteken múlik, hanem azon, hogy olyan kormányzati döntések szülessenek, olyan társadalmi szemlélet alakuljon ki, illetve olyan belső, egyes közösségeken belül saját maguk által kezdeményezett változások következzenek be, amelyek a cigányok és a hátrányos helyzetű közösségek eredményes felzárkózását és társadalmi igazodását segíthetik elő.
És igen, az utóbbit is leírtam, és amit szerintem nagyon régóta meg kellett volna már tenni. Az igazodás az emberiség elemi szükséglete. Ha önmagában is sikerül, nem kellene rendpárti hozzáállás elvárásával „fenyegetni” senkit.
A cigányok meghatározó részei a magyar társadalomnak
Korábban is beszéltem már rengeteget arról, hogy a cigányok kérdése kapcsán több dolgot kellene végre teljesen máshogyan látni, mint ahogyan az a kilencvenes években és az ezredfordulót követően történt. Ezek az alábbiak.
Először is: a cigányok eredményes társadalmi felzárkózása ma már nem esélyegyenlőségi és nem emberi jogi kérdés elsősorban, hanem gazdasági. Értsd: az előbbiek is fontosak, de önmagukban nem kínálnak eredményes felzárkózást. A gazdasági szempontok érvényesülése viszont segítheti azt, hogy egy befogadóbb társadalomban könnyebben érvényesüljön bárki (cigány és nem cigány együttesen), aki tenni akar magáért.
Másodszor: a gazdasági alapú társadalmi felzárkózás a világ minden pontján értelmezhető rasszoktól, etnikumoktól függetlenül. Az alapja az, hogy
mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy szakmát és azzal munkaerőpiaci pozíciót, valamint tartós jövedelmet szerezzen valaki.
Ezzel egy időben mindent el kel követni annak érdekében, hogy a mindezt gátló vagy megakadályozó körülmények ellen eredményesen lehessen fellépni. Azaz vissza kell szorítani a családon belüli és a fiatalkori erőszakot, a kábítószert, az egészségromlást okozó tényezőket, az uzsorát, a korai (értsd: elhamarkodott) gyermekvállalást és az oktatás, illetve a legális munka értéktelenítését. Ezzel egy időben az államnak a szűk vagy nem létező hozzáférést kell javítania vagy megteremtenie.
Harmadszor: a cigányok eredményes társadalmi és gazdasági felzárkózása nem a cigányok érdeke elsősorban. Hanem a többségi társadalomé. A jelenlegi demográfiai folyamatok mellett mindenkinek be kell látnia, hogy a cigányok egyértelmű és meghatározó részei a magyar társadalomnak, és a jelentőségük egyre csak nő a gazdasági folyamatok tekintetében is.
Ha a mostani 40 alatti magyar társadalom szeretne nyugdíjat, akkor a cigányokra az azt megtermelni szükséges munkaerő-lehetőségként kellene tekinteni.
(Zárójelben: tanulságos, ahogyan egy-egy vidéki előadásomon a helyben élők ezt szinte azonnal megértik, miközben elegáns budapesti belvárosi szalonokban csak értetlenkedik mindenki, ha ez szóba kerül.)
Külhonban sokszor rajtuk múlik, van-e magyar iskola, magyar nyelvű advent és karácsony
Negyedszer: értelmezni kell a kettős szolidaritás fogalmát. Ez azt jelenti, hogy a közgondolkodás ne csak a többségtől várja el, hogy megértő, türelmes és szolidáris legyen a gyengébbel, esendőbbel, kevesebb erőforrással rendelkezővel szemben, hanem hogy ez fordítva is érvényesüljön: a kisebbség tagjai (értsd: ebben az esetben a cigányok maguk is) legyenek szolidárisak a többséggel. Főleg a munkaadókkal, hogy csökkenjen a fluktuáció, a tanárokkal, hogy eredményesebben taníthassanak, a közfeladat-ellátókkal, hogy végezhessék a munkájukat. Nyilván a kisebbség részéről tanúsított szolidaritás is csak akkor értelmezhető, ha a kisebbség nem találkozik nyomasztó mértékben a megkülönböztetéssel, diszkriminációval, hiszen csak így nyílik arra esély, hogy a saját felelősségét is értelmezni tudja, valamint, hogy megélje és gyakorolja azt. Ha sikerül, akkor a kettős szolidaritás egy megkövetelhető és teljesíthető össztársadalmi elvárás lesz.
Ötödször: a hozzánk, magyarokhoz tartozó cigányok nem csak a határokon belül kell, hogy értelmezhetők legyenek.
A magyar ajkú, magyar lelkű és identitású cigányok igenis érdemi nemzettestvérek,
akik Kézdivásárhelyen, Nagyváradon vagy éppen Észak-Komáromban és Ungváron is úgy élnek, hogy sokszor kettős bélyeg feszül rajtuk. Ezek az emberek nem csak a határok másik oldalán remélik a felzárkózás esélyét, de az anyaországtól is éhezik a befogadást; és ez is egy olyan kérdés, amelyben nem lehet, de legalábbis nem illik félrenézni. Főleg, hogy számos helyen ők is kellenek ahhoz, hogy megmaradjon a helyi református gyülekezet, a helyi iskola, a magyar nyelvű advent és karácsony.
Nincs jövő a cigányok felzárkózása nélkül
Én magam ezekről az új megközelítésekről lassan két évtizede beszélek. És még mindig teljesen újszerűnek hatnak nagyon sok helyen, aminek az az oka, hogy a témával foglalkozó beszélő fejek még mindig a kilencvenes években és az ezredforduló utáni időkben ragadtak.
És igen, a dupla családi pótlék kérdése sokat segíthet egyes hátrányos helyzetű családoknak; de sokkal inkább egy morális kötelezettség is sokak szerint majd az új kormány részéről, ha már a kampányt megtöltötte vele. De a dupla családi pótlék a nominális érték mellett igenis egy szimbólum. Mert azok a cigányok, akik az elmúlt években is eredményesen tudtak tenni magukért, megtették azt enélkül is. De nyilván nem vitatom, hogy a megemelt támogatás sokkal több embernek ad esélyt, amivel aztán majd élhetnek.
A cigányok eredményes társadalmi és gazdasági felzárkózása nyilván nagyon sok mindenen múlik.
De a legfontosabb rendező elv mégiscsak az, hogy a jövő nem képzelhető el a cigányok nélkül.
Szifilisz, koraszülés, kiskorú kismamák
Jöjjön néhány adat, amit a tanárok, a gyermekvédelemben és a szociális ellátórendszerben dolgozók mind-mind érteni fognak, hogy miért kerül most ide, és milyen relevanciája van a fentiekkel:
2026-ban eddig közel két tucat csecsemő halt bele veleszületett szifilisz betegségbe.
Az elmúlt években 6000-6500 körül volt a koraszülések száma Magyarországon, ami a kb. 70 ezres élveszülésekhez viszonyítva 8-9 százalékos arány. A három listavezető megye: Borsod-Abaúj-Zemplén megye, Nógrád megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye.
Jelen pillanatban mintegy 115 ezer olyan gyermekről tudunk, akik speciális nevelési igényűek, azaz SNI-t diagnosztizáltak náluk. Ebből 52 ezer azoknak a száma, aki súlyos tanulási nehézségekkel küzdenek. Ez vetítsük rá arra a számra, hogy tavaly 712 ezer diák tanult az általános iskolákban.
Az elmúlt évek során jellemzően 1500-2000 között alakult azoknak az élve születéseknek a száma, amikor az anya még nem töltötte be a 18. életévét. Ez naponta 5-6 ilyen kismamát jelent ma Magyarországon. De azt is mondhatjuk, hogy évente ennyivel kevesebb fiatal felnőtt lánynak lesz lehetősége eljutni a munkaerőpiacra a felnőtté válás idején. Ez egy fél évtized alatt 10 ezer körüli számot jelent.
És ez csak néhány adat.
A mindenkori kormány felelőssége
Lehetne foglalkozni a gyermekvédelemmel, a fiatalkori bűnözéssel, az iskolai lemorzsolódással, a szenvedélybetegségekkel, a munkaerőpiaci fluktuációval, száz és száz adat segítene még a laikusoknak is következtetéseket levonni – akár öncélú és felesleges cigányozás nélkül is. Mert az alkalmi jövőkutató is meg tudja érteni, hogy ezek a folyamatok milyen hatással lesznek egyrészt a teljes magyar társadalomra, de leginkább magyar gazdaságra a következő 10-15 esztendőben.
Azaz, a C-generáció értelmezése azt jelenti, hogy mindenkinek van több-kevesebb felelőssége abban, hogy mi történik egy olyan embertömeggel, amelyre rá kellene bízni Magyarország jövőjét. A mindenkori kormány teljes felelőssége pedig magától értetődő.
A mai 10-25 év közöttiek száma mintegy másfél millió fő. Arra nincsenek adataink, hogy ezen belül mennyien lehetnek azok a cigány és hátrányos helyzetű fiatalok, akiket a C-generáció részének tekintek. De ha csak 10 százalék is lenne, akkor is mintegy 150 ezer fiatalról beszélünk. Ha az arányuk 15 százalék, akkor pedig bőven 200 ezer fölötti értéket kapunk. És ez a szám a következő 10 évben biztosan nőni fog még.
A C-generáció kezében a sorsunk.
Egyrészt meg kell menteni őket saját maguk zsákutcáitól, illetve meg kell menteni a teljes magyar társadalmat (azaz őket és a családjaikat, közösségeiket is) attól a katasztrófától, ami akkor következik be, ha nem lesz szakmájuk, nem helyezkednek el a munkaerőpiacon, nem lesz rendszeres jövedelmük, és nem fordítanak hátat mindazoknak a visszahúzó erőknek, amelyek most körbeveszik őket.
Komoly felelősség terheli a szüleiket (és nem csak abban, hogy milyenekké lettek, hanem hogy miként kellene változniuk), illetve el kell várni a mindenkori kormányoktól a következő 10-15 esztendő során azt, hogy a lehető legmegfelelőbb intézkedéseket találja majd meg a változáshoz.
Egyértelmű, hogy milyen irányba kell elindulnunk. Szakmaszerzés, rendszeres jövedelem, felelősségteljes és tudatos döntések.
És biztos vagyok benne, hogy a C-generáció egy része a végén majd maga köszöni meg, hogy megküzdhetett egy jobb sorsért, eredményes felzárkózásért.
Őértük írtam most ezeket a sorokat.
Nyitókép: illusztráció, cigány gyerekek Széken (forrás: Fortepan / Urbán Tamás)