A német politikai paletta legutóbbi tektonikus mozgásai – különösen az Alternatíva Németországért (AfD) történelmi léptékű előretörése – mögött egy sokkal mélyebb, strukturális válság húzódik meg. A jobboldali fordulat sikere ugyanis nem feltétlenül az adott párt zsenialitásában rejlik. Sokkal inkább abból fakad, hogy a fősodorbeli pártok (CDU, SPD) látványosan képtelenek megfogalmazni az átlagpolgár húsba vágó problémáira a józan ész válaszait. Az illegális migráció, az ipari versenyképesség önfeláldozása és az ideológiavezérelt energiapolitika mind olyan kérdések, amelyekben a fősodornak a realitások talaján kellene állnia. Mégsem teszi. Vajon miért?
(...)
Egy átlagos, jómódú német polgár pontosan látja a rendszerszintű problémákat, ám a média és a pénzügyi elit bosszúhadjáratait látva nem mer kockáztatni. A nyílt rendszerkritika, a fősodorból való kibeszélés ma Németországban komoly egzisztenciális, üzleti és társadalmi kiközösítéssel járhat.
A kockázatvállalás helyett a német középosztály jelentős része egyfajta „belső emigrációt” választott. Úgy tűnik, a polgárok többsége már berendezkedett arra, hogy az egykor büszke, de most mind iparilag, mind kereskedelmileg és népesség tekintetében is hanyatló óriás végnapjait a lehető legnagyobb kényelemben, nyugalomban és biztonságban élje le. Amíg a korábbi évtizedekben felhalmozott tőke és a jóléti állam maradványai biztosítják a privát komfortot, addig a morális fegyelmezés sikeresen tartja fenn az apátiát.
A kérdés már csak az, hogy a valóság – a gyárbezárások, az autóipar agóniája és a romló közbiztonság képében – mikor töri át a kényelem és a megfélemlítés falát, és marad-e egyáltalán visszaút a gazdasági önfeladás útjáról.