Szürreális élmény a mai magyar politikai életet figyelni. „Abszolút filmszínház” – így jellemzik sokan a Tisza kormányzását. Nekem sokszor inkább valami romlott kabaréként jelennek meg a napi történések. Romlott, mert a kabarénak mégis alaptulajdonsága a humor.
Ma viszont nincs humor, önfeledt nevetés. Nevetségesség, az van. Magyar Péter, aki egy személyben a konferanszié és a főszereplő, kijön a színpadra, és nagyon komoly tekintettel ezredszer is előadja a „hazahoztuk az uniós pénzeket” című műsorszámát, a nézőtér egy része véresre tapsolja a tenyerét, elismerően csettintgetve: ördöngös fickó ez, mindennap hazahozza az uniós forrásokat, aztán nyilván este visszaviszi, hogy másnap is legyen mit hozni…
De ez még semmi: a produkció után sorban jönnek a színpadra a miniszterek – némelyik már önmagában egy kabaré –, s előadják szóról szóra a fő porondmester számát. A bátrabbak még egy kis különszámot is rögtönöznek, miszerint bejelentik, hogy majd mikor jelentik be a tanárok, rendőrök stb. béremelésének a bejelentését.
S jönnek a többiek, a képviselők, az influenszerek, a kötelező kommentelők, nevetnek, tapsolnak, örömködnek egymáson és önmagukon.
Ennyire gyászos, gázos, savanyú és száraz kabarét még a Sas Józsi sem csinált, pedig azon is egyszer majdnem nevettem, de az se az volt.
(...)