A 24.hu Törökülés című podcastjában a minap megpróbálták – némi gúnnyal fűszerezve – megfejteni a „mozaikjobboldal” fogalmát. Végül nagyjából arra jutottak, hogy ez a Fidesz választások utáni szétesésének új elnevezése, amellyel elegánsabban lehet leírni a jelenlegi jobboldali politikai tömb fragmentálódását.
A kifejezés megteremtője, Békés Márton azonban jóval tágabb folyamat leírására használja a fogalmat. A mozaikjobboldal egy olyan magyar jobboldalt jelent, amelynek határai kitágulnak, és amelyben a korábbi, erősen centralizált szerkezet helyét önálló politikai és szellemi közösségek együttműködése veszi át.
Amikor Békés azt mondja, hogy „a jobboldal államosítása véget ért”, erre a változásra utal. A jobboldal több, saját karakterrel rendelkező közösségből álló világként szerveződhet újjá, amelyben az egyes szereplők megőrzik önállóságukat, miközben felismerik összetartozásukat és az együttműködés szükségességét.
Az elmúlt másfél évtizedben a magyar közbeszéd a jobboldalt - tévesen - szinte teljes egészében a Fidesszel azonosította. Mellette azonban mindvégig jelen volt a nemzeti radikális világ, amelynek korábban a Jobbik, ma a Mi Hazánk a legerősebb parlamenti megjelenítője, valamint a tőle is jobbra elhelyezkedő politikai és szellemi közeg, akiknek nevét a Meta cenzúrája miatt továbbra sem írhatjuk le.
A mozaikjobboldal ezeket a korábban részben elkülönült világokat egy nagyobb jobboldali térben kezdi értelmezni. Békés maga is a nemzeti-jobboldali mező részének tekinti a Mi Hazánkat, és a mozaikban azoknak a közösségeknek is helyük van, amelyek a Fidesztől lényegesen jobbra helyezkednek el.
(...)
A szélekről azért kell elkezdeni az újjáépítést, mert a jobboldal szélén maradtak meg legtisztábban azok az elvek, amelyekből a centrum új erőt meríthet. A radikális jobboldal ebben a folyamatban szellemi erőforrás: innen érkezhet vissza a szélesebb jobboldalba az a világnézeti következetesség és morális szilárdság, amely a hosszú kormányzás, a hatalomgyakorlás és az állandó politikai kompromisszumok során fokozatosan megkopott és végül Magyar Pétereket kitermelő, ideológiátlan hatalmi gépezetté silányult.
Orbán sajnos még mindig a centrum felől nézi a széleket, vagyis abból indul ki, hogy a politikai középnek kell magához kötnie és konszolidálnia a radikálisokat. A jelenlegi helyzetben ez éppen fordítva érvényes. A valódi megújulás ellenkező irányú szellemi mozgást igényel: a centrum szorul rá arra, hogy visszatanuljon valamit a szélektől.
Ezért sokkal többről és jóval fontosabbról van szó annál, hogy a Fidesz miként tartja egyben a szavazótáborát. Egy választási koalíció megszervezése még nem jelenti a jobboldal újjáépítését. A jobboldal megújulása akkor kezdődik, ha ismét világossá válik, hogy mit képvisel, milyen elvekből nem enged, és hol húzódik az a világnézeti határ, amely saját politikai közösségét meghatározza.
Orbán helyesen mutatott a szélek felé, csak rossz irányba rajzolta fel az erővonalakat. A széleket nem azért kell elsőként biztosítani, hogy aztán ismét a centrumhoz lehessen igazítani őket, hanem azért, mert a megfáradt centrumnak van szüksége arra a szellemi vérfrissítésre, amelyet ma a jobboldal következetesebb, radikálisabb közegei képesek biztosítani.
Ebben rejlik a mozaikjobboldal valódi lehetősége is: a különböző jobboldali közegek találkozásából egy olyan közösség szerveződhet újjá, amely ismét képes önmagából meghatározni, mit jelent jobboldalinak lenni. A radikális jobboldal szerepe ebben annak a szellemi és morális szilárdságnak a visszaáramoltatása, amely nélkül a jobboldaliság előbb-utóbb puszta pártpolitikai választássá üresedik.
Ha ez megtörténik, akkor a mozaik valóban új egésszé állhat össze, de ennek a kovásza szélről érkezik.