Amikor múlt hét vasárnap megláttam a szász-anhalti választás eredményét, önmagában azon nem lepődtem meg különösebben, hogy voltak, akik örültek neki, hiszen az AfD hónapok óta rendkívül erős, azt is tudjuk, hogy Németország jobbratolódása sem most kezdődött, európai szinten pedig végképp nem új jelenség a radikális jobboldal előretörése. Az már sokkal jobban meglepett, hogy a saját környezetemben is hasonló reakciókkal találkoztam, méghozzá olyan emberektől, akiket semmilyen értelemben nem neveznék szélsőjobboldalinak: értelmiségi, centrista, több esetben inkább baloldali gondolkodású ismerőseim is örültek az eredménynek, vagy legalábbis láttak benne valami kifejezetten pozitívat.
Természetesen nagyjából értem is, hogy miért. A bevándorlás kérdése szinte azonnal előkerült és szerintem hiba volna úgy tenni, mintha már önmagában azzal bármi probléma lenne, ha valaki elégedetlen azzal, ahogyan Európa ezt a témát az elmúlt években kezelte. Lehet szigorúbb bevándorláspolitikát akarni, lehet azt gondolni, hogy bizonyos problémákról túl sokáig nem lehetett normálisan beszélni, sőt, egyébként el is tudom fogadni, hogy sok ember számára ez mára az egyik legfontosabb politikai kérdéssé vált. Viszont ami ezekben a beszélgetésekben zavart, az nem maga a bevándorlásról alkotott véleményük volt, hanem az, hogy mintha ebből egészen egyenesen következne az AfD eredményének valamiféle helyeslése, miközben az, ami Németországban és egyébként Európa jelentős részén történik, szerintem már jó ideje nem írható le egyszerűen egy rosszul kezelt bevándorlási vita következményeként.
(...)
Ez azért rendkívül izgalmas történelmi szerepcsere, mert Európa demokratikus pártjai egyáltalán nem mindig a status quo pártjai voltak. Emlékezzünk csak, a szociáldemokrácia évtizedeken keresztül azt ígérte, hogy alapvetően átalakítja a munkából élők helyzetét és a gazdaság működését; a liberális politika az egyéni szabadságjogok kiterjesztésével, a társadalmi mobilitással és később az európai integrációval kötötte össze saját magát; a kereszténydemokrata pártok pedig a háború utáni Európa újjáépítésében és végül ugyanennek az integrációnak a létrehozásában játszottak meghatározó szerepet. Ezek között nyilván óriási politikai konfliktusok voltak, de abban hasonlítottak egymásra, hogy valamennyien tudtak mondani valamit arról, hogyan nézzen ki Európa tíz vagy húsz év múlva, ami lényegesen több volt annál, hogy lehetőleg ne legyen rosszabb, mint most.
Sokat gondolkodtam ezen, de nem hiszem, hogy egyetlen pillanatot ki lehetne jelölni, amikor ez eltűnt, természetesen azt sem gondolom, hogy egyszerűen arról lenne szó, hogy a mai politikusok fantáziátlanabbak az elődeiknél. Inkább egymásra rakódott egy rakás válság, amelyek mindegyike teljesen érthető módon védekező üzemmódba kényszerítette az európai politikát. A 2008-as pénzügyi válság után meg kellett menteni az eurót, 2015 után kezelni kellett a menekültválságot, aztán jött a Brexit, Trump első elnöksége, a világjárvány, Oroszország ukrajnai háborúja, az energiaválság, majd az európai versenyképesség és biztonság körüli egyre súlyosabb kérdések. Mire az egyik rendkívüli helyzetből kikeveredtünk, általában már megérkezett a következő.
Csakhogy ha a politika másfél évtizeden keresztül szinte folyamatosan válságkezelésként működik, annak előbb-utóbb a kommunikációja is megváltozik. Egyre többet beszélünk arról, mit kell megvédeni: a jogállamot, az európai egységet, Ukrajnát, a NATO-t, a demokratikus intézményeket, a Schengent, az eurót, a szabályokon alapuló nemzetközi rendet. Ezek közül én történetesen szinte mindegyiket valóban fontosnak tartom, ezért nem azzal van problémám, hogy meg akarjuk őket védeni, de azzal már inkább, hogy a “megvédeni” lassan önálló politikai program lett.
Legyünk őszinték, legalább magunkhoz, egy választótól elég sokat kérünk akkor, amikor azt mondjuk neki, hogy támogasson egy politikai rendszert elsősorban azért, mert annak összeomlása rosszabb lenne. Különösen akkor, ha közben ő azt érzi, hogy ebben a rendszerben tíz éve nem tud saját lakást venni, hónapokat vár egy orvosi vizsgálatra, a gyereke számára sem látszik könnyebbnek az életkezdés, a fizetéséből egyre nehezebben él meg, vagy egyszerűen csak azt tapasztalja, hogy azok a közszolgáltatások, amelyeknek működniük kellene, egyre kevésbé működnek. Ilyenkor hiába igaz az az állítás, hogy a liberális demokrácia jobb rendszer az - eddig létező - alternatíváinál, ettől még nem feltétlenül válik világossá, hogy mitől lesz benne az ő élete jobb öt vagy tíz év múlva.
(...)