A MI HAZÁNK ÉS A JOBBIK-DILEMMA
Magyarország rendszerváltozás utáni történetében mindeddig három olyan párt volt, amelyre használható a "nemzeti radikális" jelző – ami persze nem teljesen azonos a "radikális jobboldali" kifejezéssel. Előbb a Magyar Igazság és Élet Pártja, aztán a Jobbik Magyarországért Mozgalom, jelenleg pedig a Mi Hazánk Mozgalom képviseli ezt a politikai karaktert.
A három közül a Jobbik jutott a legmesszebb, legalábbis ami a választói támogatottságot illeti. Furcsa módon éppen egy olyan kormányzat alatt érte el a legjobb eredményét, amely maga is jelentős részben jobboldali vonásokat mutatott fel.
Jómagam tizenkét éven át voltam a Jobbik Magyarországért Mozgalom tagja, ebből tíz évig a szolnoki szervezet vezetője, ezért meglehetősen közelről láttam azt a politikai kényszerpályát, amelyre a párt a parlamentbe kerülését követően rákerült. Akik régebb óta követik az oldalamat, azt is tudhatják rólam, hogy az úgynevezett néppártosodási folyamatban is részt vettem. Sőt – hogy ez utólag jó döntésnek bizonyult-e, az egy másik kérdés – magam is aktív alakítója és erős támogatója voltam ennek a folyamatnak a párton belül.
Egy radikális párt életében ugyanis előbb-utóbb elérkezik egy sajátos pillanat. Bekerül a parlamentbe, megerősödik, kialakul körülötte egy stabil választói tábor, majd egyszer csak eléri azt a 10–15 százalék körüli támogatottságot, amelyet a politológiai közbeszéd gyakran üvegplafonnak nevez. Ekkor válik igazán élessé a kérdés, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel.
(...)
Nagyjából ugyanezzekkel a dilemmákkal szembesült annak idején a Jobbik, és az az érzésem, hogy most a Mi Hazánk Mozgalom is elérkezett ehhez a ponthoz. Úgy kellene nagyobb választói rétegeket – mindenekelőtt fideszes, illetve polgári szavazókat – megszólítania, hogy közben megtartsa azokat a radikális választókat is, akik a párt politikai magját adják.
A Mi Hazánk ebből a szempontból egyébként szerencsés helyzetben van, hiszen Toroczkai László személyében olyan elnöke van, akinek a karaktere szerintem alkalmas lehet erre a szélesítésre. A megjelenése és a politikai stílusa a jobboldali, polgári középhez tartozó választók számára is elfogadhatónak tűnik, miközben megvan benne az a férfias, kemény, következetes, radikálisan igazság- és nemzetpárti karakter, amely képes lelkesíteni ennek a szavazói körnrk az alapvetően jobboldali magját is.
Ez pedig ebben a helyzetben komoly politikai előny. Az üvegplafon áttörésének egyik legnagyobb nehézsége éppen az, hogy olyan új választókat kell megszólítani, akik egy klasszikus radikális párttal korábban kevésbé tudtak azonosulni, miközben meg kell őrizni azoknak a bizalmát is, akik éppen a párt radikalizmusa miatt kötődnek hozzá. Toroczkai személyében mára már szerintem megvan ennek a két világnak egy sajátos találkozási pontja: képes úgy megszólalni a polgári jobboldal felé, hogy közben a saját politikai karakterét sem kell feladnia.
(...)
A Mi Hazánk tehát lényegében ugyanazzal a dilemmával szembesül, amellyel a Jobbik szembesült 2014–2016 magasságában: feltapadni az üvegplafonra, és megpróbálni ott maradni, vagy nekifeszülni és áttörni rajta. Az első út hosszabb távon a mozgalmi kifáradás veszélyét hordozza magában, a második pedig azt a kockázatot, hogy az áttörés közben éppen azok kezdenek leválni a pártról, akik annak idején eljuttatták odáig.
Ha azonban az áttöréshez szükséges politikai szélesedés együtt jár a szellemi háttér kiszélesítésével, a megfelelő emberanyag beemelésével és egy ma politikailag alig képviselt társadalmi réteg, a dolgozó emberek megszólításával, talán van lehetőség arra, hogy ezúttal más legyen a történet vége.