Folytatjuk A kormányzás művészete, a kormányzás művészei c. sorozatunkat, amin több mint tucatnyi szerzőnk dolgozott, és amit több mint száz ember meghallgatásával raktunk össze. Az előző részben (Nem egy kormány, hanem kettő: vörös NER és NER 2014 light) a kormány politikai struktúráját igyekeztünk megérteni, most a miniszterek toborzási szempontjait vesszük sorra.
Az új kormány jellegzetes karaktertípusokkal van tele. A professzor. A tábornok. A csúcsmenedzser. Az állatkertész. A várostervező. A főorvos. A látássérült ügyvéd. Olyan emberekkel, akiknek már a kinevezése is történetet mesél, és akikről könnyű portrét írni – de alkalmasak-e miniszternek?
A kormány felépítése során nem feltétlenül az alkalmasság volt a fő szelekciós szempont. Mint azt a Reakciónak több kormánytag-jelölt is megerősítette, már a felkéréskor világossá tették számukra, hogy olyan embereket keresnek, akik arcot és szakmai hitelességet adnak egy területnek, de az alapvető politikai irányokat nem ők fogják meghatározni. Nem kiskirályok lesznek, hanem egy adott terület erősen kötött mandátummal bíró felügyelői.
Miniszter? Karakter.
Ez megmagyarázza a kabinet személyi összetételét. Egy klasszikus koalíciós vagy pártkormányban a miniszteri szék politikai hatalmi pozíció. A tárcavezető mögött pártcsoport, frakció, regionális hálózat vagy saját politikai súly áll. Van mozgástere, és bizonyos értelemben saját birodalma is. A mostani kabinet legtöbb tagja esetében ez fel sem merül. A legerősebb kivétel a külsős Vitézy Dávid, a mögötte álló Podmaniczky Mozgalommal és a főpolgármesteri választáson szerzett 371 ezer szavazattal. Pártháttér? Abszurd, de még azt sem tudhatjuk, hogy Tarr Zoltánon és a miniszterelnökön kívül van-e olyan tárcavezető, aki párttag a Tiszában. Világos, hogy egy ilyen társaság számára az egyetlen siker- és hatalmi kritérium a miniszterelnök bizalma. A lojalitás már Orbán Viktornál is döntő tényező volt, az új kormányban viszont még annál is erősebb elvárás lett.
A válogatásnál szempont volt, hogy egy miniszter legyen felismerhető. Legyen szakmailag hiteles. Legyen saját története – vagy legalább tűnjön úgy, hogy van. Legyen olyan terület, amelyhez a közvélemény azonnal hozzá tudja kötni. Vitézy Dávid a közlekedés és a városépítés embere. Gajdos István az állatoké. Ruszin-Szendi Romulusz a hadseregé. Görög Márta a jogtudományé. Orbán Anita a diplomáciáé.
Kancellári kormányzás
Kommunikációs szempontból kiváló választások. Egy név, egy világ. A kérdés azonban az, hogy hol születnek a döntések? Mindenki ismeri a Süsü, a sárkány klasszikus kancellárját: okos, spórolós, óvatos, sokszor aggodalmas tisztségviselő, aki megkérdőjelezhetetlenül hűséges a királyhoz. A király nevében eljárva ő gyakorolja a mindennapi, a valódi hatalmat. Ez volt a Magyar-kormány által elképzelt konstrukció alapja is, a kancellári kormányzás. De sikerült?
A politikai centrum valóban a miniszterelnök és a Miniszterelnökség. Ott születnek meg az irányok, ott dőlnek el a politikailag fontos konfliktusok – valamint onnan vétózzák meg (haha!) egyes miniszterek szinte teljes államtitkári gárdáját, ahogy azt tucatnyi forrásunk is egybehangzóan állította a Reakciónak. És onnan kellene egységesen végigvezetni a kormány akaratát is az egyes tárcákon.
Vissza a korai orbánizmusba!
A kancellári konstrukció nem magyar találmány. Minden erős miniszterelnöki rendszerben létezik valamiféle központi kontroll, a kérdés a mértéke. Ha túl erős a központ, akkor a kormány furcsa szervezetté válik, a minisztereknek a hatalmas nyilvános felelősség mellé erősen korlátozott tényleges politikai autonómia jut. A készülődő Tisza-kormány ennek megoldására az első Orbán-kormány egyik, a maga idejében erősen vitatott szervezeti megoldásához nyúlt.
Rutinosabb olvasóink emlékezhetnek még az első Orbán-kormányra, a Miniszterelnöki Hivatalra, az azt vezető Stumpf Istvánra, és a tükörreferatúra-rendszer körüli vitákra. Akkor a minisztériumi struktúrát tükröző referatúrák főleg a koalíciós pártok minisztereinek megzabolázására szolgáltak. A Tisza esetében nem volt koalíciós kényszer vagy veszély, mégis a Stumpf-modellhez hasonló rendszerben gondolkodtak.
A választási előkészületek során kancelláriának hívott szervezeti egységük is volt, amit Tanács Zoltán kancellár vezetett. Aztán mindenki meglepetésére Tanács Zoltán helyére Ruff Bálint érkezett (aki ráadásul több bennfentes szerint még ezzel sem tekinti egészen befejezettnek a konfliktust, aminek akár már ősszel lehetnek következményei). Ez kihatott a referatúra-rendszerrel kapcsolatos tervekre is, egyelőre a Miniszterelnökségen is ugyanaz a pályakezdő bizonytalanság uralkodik, mint a legtöbb tárcánál.
A referatúrák feladata lenne, hogy minden fontos tárcának meglegyen a maga tükörképe, olyan apparátus, amely ugyanazokat az ügyeket követi, mint az adott minisztérium. Nem a teljes szakmai munkát végzi el helyette, de folyamatosan látja, mit csinál a tárca, milyen döntések készülnek, hol vannak konfliktusok és mi merre tart. Vagyis a miniszteré mellett mindig van egy második szem, a miniszterelnök (emberének) szeme.
Előnye: nincs tizenhat kormány
A modellnek megvannak a nagyon is racionális előnyei. A modern magyar állam vissza-visszatérő problémája volt a minisztériumi feudalizmus. Egy erős miniszter saját apparátust, saját kapcsolatrendszert és saját politikát épít, majd a kormányülésen próbálja megvédeni azt a többi tárcával szemben. A miniszterek rablólovagok módjára portyáznak, és igyekeznek minél több hatáskört és forrást magukévá tenni.
Ez akár odáig eszkalálódhat, hogy a kormány nem egységes szervezetként, hanem minisztériumok szövetségeként működik. 1990 óta talán 2002 és 2006 között álltunk ehhez a legközelebb, a legendásan erős megyei MSZP-elnökök és a kormány-a-kormányban hozzáállású SZDSZ-miniszterek idejében (emlékszik még rá valaki, hogy az SZDSZ-es tárcáknak saját külön, összehangolt arculata volt?).
A kancellári modell ezt akarja kordában tartani. A közlekedési miniszternek ne legyen saját gazdaság- és vasútfejlesztési politikája. A külügyminiszter ne alakítson saját Oroszország-politikát. A környezetvédelmi miniszter ne tegyen olyan nagyvonalú vállalásokat, amikre nincs költségvetési fedezet.
Hátránya: minek a miniszter?
De ugyanez a konstrukció fő problémája is. Mi történik akkor, ha a szakminiszter és a központ nem ugyanazt gondolja? Mi történik, ha Vitézy szakmailag mást tart helyesnek, mint a politikai centrum? Ha Görög Márta jogilag aggályosnak lát egy fontos döntést? Ha Gajdos István sokkal többet szánna állatvédelemre, mint amennyi pénzt a kormány az egész tárcájára?
Ilyenkor derül ki, valóban miniszterek ülnek-e a kormányban, vagy csak jól-rosszul összeválogatott szakmai karakterek. Egy miniszter nem attól miniszter, hogy ő tartja a sajtótájékoztatót, hanem attól, hogy van joga nemet mondani. Mert hiába központosítják a döntéseket, a felelősség személyes marad. Ha összeomlik egy vasúti projekt, Vitézy nevét átkozza mindenkit, ha a hadsereg hibázik, Ruszin-Szendin köszörülik a nyelvüket. Senki nem fogja azt mondani, hogy a Miniszterelnökség honvédelmi referense a hunyó.
Karakterkormány
Ezért is félrevezető pusztán technokrata vagy szakértői kormánynak nevezni a Tisza-kabinetet. Magyar Péter sokkal inkább karaktereket keresett, semmint szakértőket. Olyan embereket, akik képesek hitelességet kölcsönözni egy területnek. Akiket meg lehet jegyezni, akikről a választó elhiszi, hogy valóban jók abban, aminek az élére kerültek.
Ez a politikailag ügyes konstrukció azonban csak addig működik, amíg a karakterek hajlandók egy mások által írt és rendezett darab fegyelmezett szereplői maradni. Az abszolút filmszínház inkább mellék-, mint főszereplői. A történelem azt mutatja, hogy előbb-utóbb minden erős, pláne hiú szakemberben felmerül ugyanaz a kérdés: ha én vagyok a miniszter, akkor miért nem én döntök?
Erre a kormányzati felállásra többféle stresszteszt vár. Képes-e a Miniszterelnökség valóban központilag irányítani a kabinetet? Lesz-e politikus bárki másból a kormányban a miniszterelnökön és Vitézy Dávidon kívül? S ha igen, akkor meddig lehet együtt tartani erős karaktereket gyenge autonómiával?
A kormányzás művészete
A kormányzás művészete: ez nem egy kormány, hanem (legalább) kettő
A kormányzás művészete: miniszterek helyett karakterek
A kormányzás művészete: mi újság a piacon, piacokon?
A kormányzás művészete: az első 100 nap számokban
A kormányzás művészete: abszolút home office
A kormányzás művészete: abszolút kupleráj
A kormányzás művészei
A kormányzás művészei: Bóna Szabolcs, a traktoros technokrata
A kormányzás művészei: Ducsay Zsuzsanna, a telexes ügyvéd
A kormányzás művészei: Gajdos László, az állatkertész
A kormányzás művészei: Görög Márta, a dékánminiszter
A kormányzás művészei: Hegedűs Zsolt, a táncos doki
A kormányzás művészei: Kapitány István, a multiminiszter
A kormányzás művészei: Kármán András, a szakkollégista
A kormányzás művészei: Kátai-Németh Vilmos, a jóember-miniszter
A kormányzás művészei: kormányszóvivők, a három időzített bombanő
A kormányzás művészei: Lannert Judit, az SZDSZ-es néniminiszter
A kormányzás művészei: Lőrincz Viktória, az örökös ügyvédjelölt
A kormányzás művészei: Melléthei-Barna Márton, sógor és árnyékminiszter
A kormányzás művészei: Orbán Anita, az atlantista atlantista
A kormányzás művészei: Pálinkás Szilveszter, a felbérelhető hős
A kormányzás művészei: Pósfai Gábor, a belügyi country manager
A kormányzás művészei: Radnai Márk, az idealista
A kormányzás művészei: Ruff Bálint, a Központi Direktórium népbiztosa
A kormányzás művészei: Ruszin-Szendi Romulusz, a régi gárda tábornoka
A kormányzás művészei: Tanács Zoltán, a projektzárás mestere
A kormányzás művészei: Tarr Zoltán, a kultúrprédikátor
A kormányzás művészei: Tóth Péter, a vérvörös kérdőjel
A kormányzás művészei: Vitézy Dávid, de facto főpolgármesterből pót-miniszterelnök