A Tisza-kormányról sokan beszélnek úgy, mint egy egységes politikai projektről. Mintha a 2026-os győzelem után mindenki ugyanabba az irányba húzna, közösek lennének a céljai, és ugyanúgy gondolkodna az országról. Az első 100 nap elteltével ezért egyre inkább látszik, hogy a kabinet valójában több politikai kultúra (kényszer)házassága. A két alapvető közös pont (a Nyugat JÓ, Orbán ROSSZ) elég egyelőre, de nem garantál hosszú távú stabilitást. A Tisza mögött is nagyon heterogén választói koalíció áll, ami – nem feltétlenül szándékosan, de – leképeződik a kormány összetételében is.
A kormányt többféle törésvonal is barázdálja (régiek és újak, belsősök (képviselők) és külsősök, pályakezdők és rutinosak stb.). Ezek alapján két fő halmazt különítettünk el a kormányban. Ez a felosztás sok mindent elárul a hatalmi folyamatok jelenlegi dinamikájáról, és talán alkalmas lehet arra is, hogy előrejelezze a jövő egyes feszültségeit, konfliktusait.
A vörös NER
Az egyik kormány a vörös NER. Nem kommunisták, de még csak nem is feltétlenül baloldaliak a klasszikus értelemben. Ellenben ugyanúgy hisznek a hatalom koncentrációjában, az intézményi pozíciók stratégiai jelentőségében és a politikai ellenfél teljes kiszorításában, ahogyan a régi NER politikai elitje hitt benne. Ugyanolyan, vagy akár még durvább módszerek, csak fordított ragadozó/préda felállásban. Az első 100 nap világossá tette, hogy nem elvi kifogásaik voltak az elmúlt 16 év történéseivel szemben, hanem csak azzal nem voltak megelégedve, hogy ki melyik végére kerül a brének.
Ők a velünk élő SZDSZ (és MSZP, de az csak egy kicsit). Nem szervezetként, nem pártként, hanem kulturális mintázatként. Az a nagyvárosi, értelmiségi, médiaközpontú világ, amely a kilencvenes és kétezres éveket meghatározta volt, de mára megszűnt önálló politikai erőként létezni. Az attitűdje azonban túlélte önmagát. Ehhez jön 16 év minden frusztrációja, lefojtott indulata és bosszúvágya, ami érthetőbbé teszi a vicsorgós, most-mi-jövünk hozzáállást (Szeretetország szorgos emlegetése mellett). A 2010 utáni másfél évtized számukra nem egyszerű politikai vereségek sorozata, hanem személyes sérelmek gyűjteménye. Elmaradt kinevezések, elvesztett intézmények, megszűnt lapok, félbeszakadt karrierek, perifériára szorult hálózatok.
A kormányváltás után ezért elsősorban nem reformot akarnak, hanem elégtételt a vélt vagy valós megaláztatásokért. Őszintébb pillanataikban ki is mondják, hogy a düh a hajtóanyag, a retorzió (bocsánat, a következmények) az eszköz. Nem új intézményekről vitáznak, hanem arról, hogy kit kell eltávolítani. Nem arról, hogy mi épüljön, hanem arról, hogy mit és hogyan kell lebontani, vagy egyenesen lerombolni. A politikai energiájuk jelentős részét továbbra is a múltra koncentrálják. Tehetik, hiszen a választóik egy számottevő, különösen hangos csoportja kifejezetten ezt várja tőlük (ezt vártuk, erre szavaztunk).
A vörös NER és a Sötét Triád
A Tisza nyugalmat ígért: kevesebb háború, kevesebb gyűlölet, kevesebb folyamatos politikai mozgósítás, a propaganda megszüntetése. A vörös NER azonban ugyanazokat a harci reflexeket és agressziót mutatja, amit korábban a NER-ben bírált. A közönségük pedig megy velük, olyan agresszív, bántalmazó hevülettel, hogy az még Vásárhelyi Máriának is sok.
A vörös NER centruma a Sötét Triádként is emlegetett hármas (hogy kik ők, azt majd az első 100 nap főszereplőinek portréjában fejtjük ki). Ott vannak a hatalmi centrumban, befolyásuk meghatározó, akár formális, akár informális csatornákon. Aki nincs velük, arról könnyen kiderülhet, hogy sötétben bujkáló klerikális reakciós. Aki kérdez, az gyanús. Aki kritizál, az a gondolatbűnnel kacérkodik. Aki nem lelkesedik eléggé, az akadálya a történelmi rendszerváltásnak.
A vörös NER Budapest-központú. Világa főként a belső kerületek, az egyetemek, a szerkesztőségek, a kulturális intézmények és a szakértői konferenciák világa. Jól ismeri egymást, gyakran ugyanazokra a rendezvényekre jár, ugyanazokat a neveket idézi, és néha hajlamos azt hinni, hogy ami ebben a körben magától értetődő, az az ország egészében is az. Ez önmagában még nem feltétlenül probléma – ilyenek vagyunk. A probléma akkor kezdődik, amikor ez az elit összekeveri a saját társadalmi közegét az országgal.
NER 2014 light
Képzeljük el, hogy az első nagy NER-ciklus vége felé Orbán Viktor más utat választ! Nem nyit újabb és újabb frontokat Brüsszellel, Washingtonnal és a nyugati intézményrendszerrel. Nem építi a permanens konfliktus politikájára épít. Nem a kulturális háborút teszi a rendszer szervezőelvévé. Ehelyett a 2010 és 2014 közötti korszak pragmatikusabb, technokratább irányvonalát viszi tovább. Ha az első ciklusa vége felé Orbán Viktor ezt az utat választja, akkor számos mai kormánytag tagja lehetett volna egy ilyen 2014-es Orbán-kormánynak – és lett is volna. A kormány másik meghatározó halmazát nyugodtan nevezhetjük NER 2014 lightnak.
Az ide sorolható kormánytagok nem fideszesek, inkább azt mondhatnánk, hogy egy alternatív történelmi idővonalról érkeztek. A gondolkodásuk alapvetően nem forradalmi. Államot akarnak működtetni, és ehhez van is több-kevesebb tapasztalatuk. Miközben szinte a teljes Tisza-világ politikailag újonc, ebben a körben feltűnően sok a korábbi államtitkár, háttérintézeti vezető, szakpolitikus, közigazgatási szakember és nagyvállalati menedzser. Láttak már minisztériumot testközelből. Tudják, hogyan készül egy előterjesztés, mi a különbség határozat és rendelet között, hogyan működik egy költségvetés, hogyan kell végigvinni egy kormányzati projektet – és micsoda szenvedés és művészet a politikai akaratot keresztülvinni a közigazgatáson.
Ők azok, akiknek a minisztériumaiban este is ég a villany, és nem az az első kérdésük, hogy hány nap a home office. A vörös NER gondolatai sokszor identitáspolitikai és kulturális kérdések körül forognak. A NER 2014 light inkább az állam működésének javításában és projektekben gondolkodik. Van politikai véleményük, az elmúlt tizenhatévezésben-bűnözőzésben is lehozzák a kötelezőt, de a napi munkájukban nem ez a meghatározó. Egy kormányülésen hajlamosak a politikai vita közepén feltenni a kínos kérdést: „Rendben, de ezt ki fogja megcsinálni? Hogyan? Miből?”
Sorstársak, de nem szövetségesek
A vörös NER-rel ellentétben a NER 2014 light összeboronálása önkényesebb a részünkről. Sokkal gyengébb köztük a kohézió, ha van egyáltalán. Inkább helyzetük és stílusuk hasonlósága hozza össze őket, mint valós kapcsolati hálójuk. Ahogy a 2014-es Fidesz sem volt konfliktusmentes, úgy náluk is nem egyszer kerülnek összeütközésbe az ágazati vagy a politikai érdekek. De megvan bennük az alapvető hajlandóság a kompromisszumra, ha a cél elérése ezt kívánja.
A Tisza-kormány egyik érdekes paradoxona, hogy miközben a nyilvánosság leginkább a vörös NER hangvételével találkozik, a rendszer legalább minimális hétköznapi működését a NER 2014 light emberei biztosítják. Ráadásul utóbbiak a kormányalakítás során nem egy sérelmet, sőt megaláztatást szenvedtek el előbbiek részéről. Visszautasított államtitkár-jelöltek, arrogancia, hübrisz.
A kormányból természetesen nem mindenki sorolható be egyik vagy másik halmazunkba. Akadnak például olyan kormánytagok, akik a Tisza-bázisnak, az elárvult szigeteknek tett gesztusként fértek be a kezdőcsapatba. A kormányülések ritmusát sem ez a két, általunk körülrajzolt csoport határozza meg, hanem az ágazati konfliktusok, és a küzdelem a központi közigazgatás mindennapi működésének beindításáért.
A dolgok jelen állása szerint a kabinet jövője elsősorban nem azon múlik, hogy mit tesz az ellenzék, hanem azon, hogy a két kormány-a-kormányban melyik irányba húzza végül a szekeret. A Tisza-kormány talán legfőbb kérdése nem az, hogy mit kezd a régi NER-rel. Hanem az, hogy mit tesz a benne lakozó NER-rel. Egy rendszer szereplőinek leváltása könnyebb, mint a rendszer logikájának levetkőzése. Néha nem a nyilvánvaló veszélyek a legnagyobbak, hanem az észrevétlenül átvett örökség.