Az elmúlt másfél évtized magyar kultúrpolitikájának mérlegét megvonva egyetlen dolog vitathatatlan: monumentális épületek, csillogó kulturális terek és felújított kastélyok országa lettünk. A falak állnak, a márvány fényes. Van azonban egy apró, ám annál végzetesebb bökkenő: a kultúrát nem téglában, hanem szellemben mérik. És ezen a téren a jobboldali kulturális hegemóniaépítés nem egyszerűen megtorpant, hanem látványos, strukturális csődöt jelentett.
A rendszer legfőbb tévedése az a mechanikus és végtelenül naiv feltételezés volt, hogy ha létrehozzuk az infrastruktúrát, a tartalom majd magától, parancsszóra belakja azt. Nem lakta be. Helyette a lojalitási versenyben élen járó, de intellektuálisan és esztétikailag súlytalan figurák lepték el a tereket.
A haknikultúra és a felső középosztály elidegenítése
Amikor egy politikai közösség kulturális reprezentációjának csúcsát a nemzetközi porondon Mándoki László méregdrága, ám a kortárs trendektől teljesen elszakadt nosztalgiaprojektjei, idehaza pedig Fásy Ádám vagy éppen Győzike jelentik, ott a diagnózis egyértelmű. Ezek a produkciók maximum az alsó középosztály egy szűk szeletének vagy a bázistörzsszavazóknak a megszólítására alkalmasak – de még számukra is sokszor inkább csak megszokásból, semmint valódi kulturális élményként.
A legnagyobb stratégiai hiba azonban a felsőközéposztály teljes elengedése és elidegenítése volt. Békés Márton tanulmányaiból (is) pontosan tudható, hogy ennek a rétegnek mekkora mágneses hatása van a társadalom többi szegmensére. Ők a véleményformálók, a karrierminták mutatói, a trendek diktálói. Ez a multinacionális környezetben edződött, világot látott, nyelveket beszélő réteg nem kér a felülről diktált kulturális gyámságból. Nem tűri, hogy az állam erőből mutasson irányt, és végképp nem kér a didaktikus, szájbarágós „kurzusművészetből”.
Ez a réteg partneri viszonyt, intelligens érvelést és mindenekelőtt minőséget vár el. Mivel a hivatalos kultúrpolitika ezt nemhogy kiszolgálni nem tudta, de gyanakvással és lenézéssel kezelte, a felső középosztály logikus módon fordult el. Készen kapott egy olyan globális, nyugatias kulturális kódot, amely fényévekre van a kormányzati haknik világától.
(...)
Győzikétől a professzorokig: Van-e visszaút?
A jobboldali kultúrpolitika legsúlyosabb bűne, hogy a valódi autoritásokat – azokat, akik egy-egy szakmában nemzetközi szinten is letettek valamit az asztalra – feláldozta a politikai megbízhatóság oltárán. A kulturális irányítást csapnivaló politikusokra és megélhetési szakértőkre bízták, akik a művészeti autonómiát veszélyforrásként kezelték.
A jövő záloga csakis a radikális irányváltás lehet: el kell jutni Győzikétől a Professzorok Batthyány Köréig.
Tanulni kell a baloldaltól, amely évtizedeken át nem azért volt (és részben ma is azért) sikeres, mert minisztériumi irodákból diktálták a divatot, hanem mert engedte az alulról szerveződő, organikus műhelyek, szubkultúrák és autonóm alkotók létrejöttét. Kevesebb megrendelésre készülő kurzusfilmre, kevesebb politikai élősködőre és lényegesen több egyéni alkotói szabadságra van szükség.
A falakat felépítették, de a lelket kiölték belőle. Ha a jobboldal nem képes megérteni, hogy a kultúra nem infrastrukturális beruházás, hanem a nemzet élő, vitatkozó és lélegző szövete, akkor a csillogó épületei csupán egy letűnt, elhibázott kísérlet monumentális mauzóleumai maradnak.