Az értelmiség a társadalomnak olyan rétege kellene, hogy legyen, amely iskolázottsága, műveltsége, átlagon felüli tájékozódási- és forráselemző képessége folytán elvileg különbözne azoktól, akik nem arra vállalkoztak, hogy a humán műveltségnek és tudásnak, a tradíció fenntartásának és persze megújításának szenteljék az életüket. Közéjük tartoznak az írástudók – elvileg – legjobbjai, az írók, a művészek, a filozófusok is, akiket tulajdonképpen hívhatunk bölcsészeknek.
Azt gondolná az ember, hogy ők, humanista képzettségükből fakadóan esetleg megpróbálnának élen járni valamiféle példamutatásban,
szellemi igényességben, esetleg megfontoltságban és empátiában, de Magyarországon ez a réteg az elmúlt időszakban csak részben tudta végrehajtani feladatát.
Amiben az áprilisi választások óta a bölcsész-értelmiségiek egy része mindenképpen élen jár, az a seggnyalás, a moralizálás, az ízléstelen és gátlástalan rajongás, a naugyézés, mások ilyen-olyan formában el- és megítélése, Facebook-poszt színtű világmegváltások, miniszterek oldalán való, értelmiségiekhez méltatlan színvonalú kommentelgetés.
Nem sokban különbözik ez attól, amit sokuk a választás előtti hetekben űzött, úgy is, mint seggnyalás, moralizálás, ízléstelen és gátlástalan rajongás, mások ilyen-olyan formában történő el- és megítélése, és így tovább.
Értem én, hogy sokkötetes írók, alkotók, értelmiségi családok sarjai örülnek a Tisza Párt győzelmének, örültem neki én is, de hogy írók-szerzők, értelmiségi családok sarjai, akik egy életen át képesek mondatokkal bíbelődni, szavakon csüngeni, árnyalatokkal bíbelődni, facebookozásukkal most valahogy nem igazán árnyalt gondolkodásukról tanúskodnak.
(...)