Egy generáció hallgatása
Ma délelőtt nyilvánosságra kerültek a megmaradt ügynökakták, 36 évet megkésve. A több tízezer név között ott van az enyém is – ahogyan azt 1987 óta mindenki ismerheti. A saját történetemet az elmúlt közel négy évtizedben sokszor elmondtam.
Örökre hálás maradok Istennek, hogy erőt adott még fiatalon, 23 évesen szembenéznem és szakítanom életem legrosszabb döntésével.
Feledhetetlen, felszabadító érzés volt 18 hónap után kilépni a sötétségből. Köszönöm mindazoknak, akik ezt követően befogadtak, elfogadtak, megbocsátottak.
Nekem ez a mai nap egy távoli, fiatalkori emlék, a felnőtt életemet e teher nélkül kezdhettem, alapíthattam családot. Én 62 évesen az utolsó, még érintett korosztályhoz tartozom, a legfiatalabbak között vagyok a ma nyilvánosságra kerülő nevek sorában. A legtöbben nálam idősebbek, nagyon sokan pedig már nem élnek. Miközben – a saját élettapasztalatom alapján is – meggyőződésem, hogy szükséges és fontos mind az érintetteknek, mind a családoknak és az egész társadalomnak a szembenézés a múlt bűneivel, a megkésettség miatt úgy tűnhet, mintha egy vétkes, 60-pluszos generáció leleplezéséről, megítéléséről lenne szó.
Ma már többségben vannak azok, akik életkoruk alapján nem lehettek a kommunista állambiztonság beszervezettjei,
nem lehet 6-os kartonjuk, nincs a nevük mágnesszalagokon, nem kerülhetnek elő róluk akták. Szerencsés nemzedékek, hiszen a történelem megkímélte őket attól, hogy valaha is ilyen döntés elé kerüljenek. A mai kormányzat is szerencsés, hiszen az évszámok alapján tagjai túlnyomó többsége eleve nem lehet érintett.
Nem voltak ilyen szerencsések azok, akiknek a most nyilvánosságra kerülő aktája a Rákosi-éra legsötétebb éveiben, vagy az 56-os forradalom utáni véres megtorlás idején nyílt meg. Azok sem, akiket családtagjaikkal zsaroltak meg, vagy más kényszer hatására lettek beszervezve. A most nyilvánosságra kerülő aktákból semmi ilyen nem derül ki, mindenki egy sorba került, az is, aki évtizedeken át karriert építve jelentett, másokat akár börtönbe is juttatva, és az is, aki még a beszervezése napján szándékosan dekonspirálta és kizáratta magát.
Lesznek olyanok is, akik most megkönnyebbülnek, mert ott lenne a nevük a listán, de valamilyen okból minden erre vonatkozó dokumentum eltűnt.
Nincsenek a listán azok sem, akik a hálózati rendszerben magasabb szinten álltak, nem az ügynöki piramis – legszélesebb – alját jelentő III/III-as ügyosztály tartotta nyilván őket. Számukra folytatódik a 36 éve tartó hallgatás, cipelhetik titkukat tovább, meglehet örökre.
Sok minden kerül így is nyilvánosságra, és hiszem, hogy ez szükséges egyéni szinten, családokban, közösségekben és az egész társadalom vonatkozásában a terhek letételéhez. A hallgatással a generációk egymásnak adják tovább a romboló titkokat – és van még adósság a kommunizmus előtti időszakból is.
De sok ok van arra is, hogy türelmesek legyünk egymással,
fiatalok az idősebbekkel, gyermekek a szülőkkel, unokák a nagyszülőkkel, diákok a tanárokkal, munkatársak, barátok egymással, a hatalom birtokosai a másik oldalon állókkal szemben. Már vannak új, megrendítő megszólalások, bocsánatkérések. A felelősség vállalása tudom, nem könnyű. Nem volt könnyű 1987-ben sem, még nehezebb volt korábban. Az idő azóta nem tette ezt könnyebbé, de tudunk egymásnak segíteni. Adjunk helyet az őszinte szavaknak, és akkor a mai nap tényleg egy történelmi fellélegzés kezdete lehet.
Morvay Péter,
2026.11.04.