A politika intenzív műfaj. Mindig történik valami: egy botrány, egy nyilatkozat, egy újabb csörte. Ez a folyamatos történés könnyen elfedi a lényeget. Amíg van következő ügy, addig nem kell számot adni az előzőről.
Van egy másik csapda is, régebbi és veszélyesebb. Így szól: ha az irány helyes, a hibák másodlagosak.
Ebben benne van egy ígéret: majd a jövő ítél. A jelen így elszámoltathatatlanná válik.
A kettő együtt zárt rendszert alkot. A zaj miatt nem lehet megvizsgálni a stratégiát, a stratégiára hivatkozva pedig nem kell felelni a napi hibákért. Mindkét irányban van menekülőút.
Hogyan lehet ebből kitörni? Szerintem néhány egyszerű, de kíméletlen kérdéssel.
Először: átléptünk-e olyan határt, amelyet semmilyen cél nem tehet elfogadhatóvá? Ha igen, a stratégia nem igazol semmit.
Aztán: valóban a stratégiát szolgálta-e a lépés? Ha nem, akkor annak igazolására nem lehet a stratégiára hivatkozni.
Végül: megérte-e? Arányban állt-e az ára azzal, amit elértünk vele? És nem mindegy, ki fizette meg ezt az árat: az, aki döntött, vagy mások.
Ezeket a kérdéseket nemcsak a politikusoknak kell feltenniük, hanem azoknak is, akik támogatják őket. A választók stratégiai nagyvonalúsága indokolt lehet: el lehet nézni egy hibát, ha az irány fontosabb.
A vakságra viszont nincs elfogadható magyarázat.
A nagyvonalúság csak addig erény, amíg közben feltesszük a kérdéseket. Mert a lojalitás nem lehet feltétel nélküli támogatás.