Köszönöm Skrabski Fruzsina -nak és Puzsér Róbernek, hogy meghívtak a Pártok Feletti Bulira, a kiváló Inga kultúrkávézóba. A cél az ismerkedés mellett közös dolgaink kibeszélése, de az a szabály, hogy nem lehet politikáról beszélgetni.
Ezt egyébként nekem nem volt nehéz betartani, már 25 éve annak, hogy a napi átlag hírolvasáson túl nem követem közelről a belpolitikát, 2006-ban voltam utoljára tüntetésen, stb. A nagy kép érdekel, nem a mindennapi civakodás, amit rettenetesen fárasztónak és kontraproduktívnak tartok. Ezért is van ezen oldal indulásától kiírva egyébként, hogy a belpolitikát kérem mindenki vigye máshova. Most is ezt kérem, ill. a negatív bejegyzések elkerülésére bárorítanék mindenkit. Legyen ez egy tisztán pozitív poszt.
A nagy kép az, hogy beszélni kell egymással, mert ami 1990 óta van az országban, az nem jó. Egész felnőtt életemben ezt láttam, az állandó hidegháborút. Sok reményt nem látok arra , hogy ez gyorsan változthat, sőt, valószínűleg most egy újabb lehetőség tűnik a semmibe, de ha bármit is lehet tenni, én megpróbálom.
Ezért volt jó Puzsér Róberttel beszélgetni. Nem lett semmi nagy megfejtés, nyilván látom, hogy hisz az igazában és a maga szemszögéből jót akar. Az biztos, hogy én egy nagyon más magyar történelmet és magyar közelmúltat-jelent látok, mint ő. Kaptam tőle egy könyvet, Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című kötetét, nem olvastam, de ígérem el fogom olvasni. Én is vittem egy könyvet, reméltem, hogy Puzsér Róbertnek tudom majd odaadni, hiszen Trianon kérdéskörében (is) vele volt vitám, de Kukorelly Endre írót, költőt húztam. Nagyon jó ötletnek tartom ezt, hogy mindenki hoz egy könyvet, amit odaad ajándékba valakinek, akit húzott, de valószínűleg más kötetet választok, ha tudom, ki kapja.
A kötet a határon túli magyar egyházakat ért megtorlásokat mutatja be, és azt, hogyan küzdenek ma is a magyar szóért, a magyar megmaradásért, a címe Kárpátországi szolgálat. Mert nem valami ostoba múlbarévedésről, utat tévesztett magyar nacionalizmusról, "birodalmi nosztalgiáról" van szó, hanem a túlélésért folytatott küzdelemről, csodás történelmi emlékeink az enyészettől való megmentéséről. Azért nem "elengedhető" a határon túl, mert él, mert a részünk és mert akkora része-értéke a nemzetnek, amiről nem lehet lemondani. Magunkról nem lehet lemondani.
Érdekes volt még Lukácsi Katalinnal élőben találkozni. Vele is volt egy vitám, méghozzá a Star Wars VIII. részével kapcsolatban. Az utolsó Jedik szerintem borzalmas, woke "múltat el kell törölni" őrület, szerinte nem. Mindegy, nem kell egyetérteni, jót beszélgettünk.
A lényeg, a következtetés, amit levontam megint - bár régóta tudom: sokkal kevesebb "hazaáruló", "propagandista", "gerinctelen", stb ember van, mint gondoljuk. Ez a magyar történelem egészére igaz. Nem Tisza tehet az első világháborúról, nem Károlyi de még csak nem is Kun Trianonról, Horthy nélkül is lett volna második világháború minden borzalmával együtt. Idelizálni egyiket sem kell, sőt nem szabad, hibáztak sokat. A hiba természetes része az életnek, a történelemnek, a körülmények messze túlnőttek a kor magyar vezetőin. Ha tehetségesebbek, akkor sem lett volna nagyon más az eredmény.
1990 óta ez nem igaz, javíthatunk, de ronthatunk is a sorsunkon. Ez egyébként nem kiemelkedően jó, de nem is annyira rossz, mint a többség gondolja. A világ egyik legbiztonságosabb országában élünk, és jobban, mint az emberiség 80%-a.
És sokkal, de sokkal kevesebb a külső kényszerpálya mint az elmúlt 500 évben Mohács óta - bár épp most kezdenek növekedni azok a tényezők, amelyek behatárolják mozgásterünk. Ezért is kellene most különösen figyelnünk.