Sokféle korlátja létezik egy látszólag teljhatalmú kormányzásnak – a nemzetgazdaság lehetőségei, a nemzetközi viszonyok, az előző kormányzás ilyen-olyan öröksége, hosszan sorolhatnám. Ezek mind okozhatnak problémát, nehézséget, de egyik sem lebírhatatlan-mozdíthatatlan, abszolút akadály.
Ahonnan viszont eddig Magyar Péter mindig tehetetlenül, zúzódásokkal pattant le, az az a közeg,
amelyik egy menetben térítette el a miniszteri bársonyszék felé tartó Rubovszky Ritát (és cseréltette a velük maximálisan kompatibilis Lannert Juditra), késztette visszalépésre az államfői jelöltségtől Polgár Juditot, rúgatott ki épp csak leigazolt köztévéseket, és most jó eséllyel a 2027-es költségvetés kultúrafinanszírozását fogja radikálisan átíratni.
Ami nekem egyébként tök oké, szögezzük le rögtön. Eleve ezzel számoltam. Meg azzal, hogy szükségszerűen kevésbé lesz szexi az ellenzéki, lázadó alkotóművészet után az a reklámszöveg, hogy „a mi színházunkat szereti Tarr Miniszter Úr” meg „erre a dalunkra ropja Hegedűs Miniszter Úr”. Szóval hajrá, tőlem mehet. És hogy miért most derült ki az, hogy a Tisza kultúrpolitikája maximum annyira cizellált, hogy utálni kell Kovács Ákost, de építő stratégiát már nem tartalmaz? Hát, leginkább azért, mert bárki erről korábban kérdezni merészelt (vagy bármi szakpolitikáról), az megkapta, hogy ezzel bomlaszt és lázít a Fidesz érdekében. Most nem ennek van itt az ideje, mondták.
(...)