ÜGYNÖKAKTÁK:

Ne mismásoljunk már, persze hogy legyen végre aktanyilvánosság!

Óriási adóssága ez Magyarországnak a sajátjaival és a múltjával szemben is, hogy végre mindenki számára látható legyen az, hogy kik voltak az előző rendszer kiszolgálói. Ez alap.

Azonban van itt pár további dolog, amit kis használati utasításként kell azért érteni.

Az egyik, hogy valójában nincs olyan, hogy ügynöklista. A meglévő dokumentumok és ebből pláne amit most megnyitnak valójában egy nagyon kis szelete mindannak, ami a korábbi besúgó-megfigyelő titkosszolgálati pártállami rendszer egészét képezte. A főkolomposok rég eltüntették az anyagaikat, kikérték, hazavitték, illetve központilag is megsemmisítették: emlékezzünk a Duna-gate ügyre vagy az akkori tévék “kommentár nélkül” vetített képsoraira a zsákszámra álló ledarált iratra… Nehéz becsülni, hogy a megmaradt (amúgy eddig is kutatható) dokumentum-mennyiség mekkora szelete lehet az egykori ténylegesnek, de szakértő levéltáros-történész ismerőseim szerint igen-igen pici.

A másik: amikor Magyarország tényleg abban a helyzetben volt hogy politikai és jogi hatása, következményei legyenek a korábbi rendszerrel szembeni elszámolásnak, vagyis egy közjogi-emlékezetpolitikai cenzúra, ez 1990 és az azt követő évek voltak. Amikor nem is az egykori pártállami túlélők, akik akkor még az akkori MDF-ben is elképesztő erővel voltak jelen, hanem a nemzetközi globális háttérerők, a nemzetközi jurisztokrácia volt az, ami megakadályozta az elszámoltatást. Emlékezzünk a Zétényi-Takács féle elszámoltatási törvényjavaslatra ami talán a legbátrabb belpolitikai terméke volt az Antall-kormánynak, azonban az akkori alkotmánybíróság Sólyom László vezetésével, akiket nem választott senki, maguk által is beismertem az akkori angolszász és német jogirodalmi körökhöz és irányzathoz meg a nemzetközi jurisztokráciához igazodva ezt elszámoltatási szándékot ott akkor megakadályozták. Azok a nyugatos globalisták, akik most ismét pozícióban nagy kegyesen megnyitják az aktákat.

Három, ami a konkrét most nyilvánosságra kerülő aktákat illeti,

senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a kis három per hármasok a tápláléklánc alján voltak.

A csúcsragadozók kereket oldottak, az ő unokáik pedig akik ma Tiszás-Momentumos “nyugatosként”, valójában meg örök globalistaként (nemzetközi szocializmus - nemzetközi liberalizmus) a második meg harmadik generációk. Nos ők most az aktanyilvánosság leghangosabb hívei: az apáik, nagyapáik aktái eltűntek, a kommunista, majd impexes, végül szdsz-es papák ágyban párnák közt békésen elhunytak. Jellemző, hogy még egy Biszku Bélát vagy a tatai sortűz gyilkosát sem tudtuk elszámoltatni! Nem kerültek börtönbe a rendszer valódi főbűnösei és kiszolgálói, most viszont azok a kis 3/3-asok kerülnek elő, akik közül valójában sokan egészen biztosan kényszer-beszervezettek voltak, tehát valójában maguk is a kárvallottjai voltak az előző rendszernek. Megzsarolták őket a családjukkal vagy az ötvenhatos múltjukkal és sokan közülük egészen biztosan nem is jelentettek soha.

Erre példa a Raszkolnyikov fedőnevű Csurka István, akiről teljesen véletlenül egy másik aktából tudjuk, hogy 1957-ben Kistarcsán, az internálótáborban valóban kényszer-beszervezték ugyan, a szabadulásának az ára volt ugyanis, hogy aláírja a beszervezői nyilatkozatot, azonban egy másik ügyben egy másik aktában huszonöt évvel később panaszkodnak rá, hogy olyasvalaki, aki soha nem jelentett. Igen sokan lehetnek ilyenek az egykori 3/3-asok között, és azt se felejtsük el, hogy sokszor a tartótiszt az akkori tervgazdaság szerint úgy hozta a számot a beszervezett ügynökökkel, hogy az odaírt név nem is tudott róla, hogy a felírásával teljesítette valaki a tervet, vagyis sokszor egyszerűen statisztikai adatokkal állunk szemben.

Politikai eszmélésem óta, vagyis amióta az eszemet tudom, mindig is az elszámoltatást és ennek keretében a teljes aktanyilvánosságot követeltem: MIÉP ifjúsági tagozatosként is 1998-ban meg most is. Kell az aktanyilvánosság, de ezeket a fentieket kis használati utasításként, a teljes kép kedvéért érdemes elmondani.

Mert ha ezeket nem látjuk, akkor egy nagyon fontos cél, a pártállami múlttal való szembenézés a gyakorlatban máris modern politikai eszközzé válik.

Olyanná, ahol éppen a főkolomposok, a továbbélő MSZP és az SZDSZ, akik szelektív hatású, hamis eszközként használják most.

Ők azok, levedlették a bőrüket, akik nevet és formát váltottak és mindenféle Tiszás és Momentumos új generációként jelenve most meg, ám mindenféle impexes család sarjaként (Felete-Győr Andrások típusa), vagy álnemzetiként olyan család sarjaként, ahol a felmenők bírók meg IM-esek lehettek a régi rendszerben (Magyar Péter). Az örök haszonélvezői az előző és a mostani rendszernek egyaránt nemhogy semmilyen módon nem kerülnek reflektorfénybe, hanem valójában az előző rendszer nyerteseként és az új rendszer nyerteseként egy nagy szemfényvesztésre használhatják mindezt a 36 évvel későbbi, csupán részleges akta-nyitást. Ahol aztán a felbukkanó utolsó szovjet-báb miniszterelnök, Németh Miklós 36 év utáni hallomásból bemondása leleplezi a politikai szándékot és a kívülről vezéreltséget, ami feltűnő az egész régióban. Bizony, ahogy Lengyelországtól Szerbiáig mindenhol valójában külföldi, idegen érdek machinál minden cselekvés mögött. Az ügynökakták mögött is.

Ismerjük meg hát ezt a maradék, töredékes, sokszor nevetségesen jelentéktelen aktát. A Mi Hazánk nyilván nem érintett, az én családom sem, ami a meghurcolt, megfigyelt oldalon volt. Ne feledkezzünk meg azonban a főbűnösökről, az előző rendszer és a rendszerváltás haszonélvezőiről sem, akiknek a leszármazottjai titkos elitként telepednek ránk és élősködnek rajtunk ma is.

Őket nem fogják leleplezni a most megnyíló kisügynök-akták.

Nem azért, mert ártatlanok, hanem mert felette állnak mindannak, ami maradt meg ami most történik.