Augusztus 20. Az ünnepet szeretem, a tűzijátékot nem. És most nem állom meg, hogy ne osszam meg egy Szent Istvánról régebben írt írásom első bekezdéseit.
"Már mindent elmondtunk, megírtunk, elzengtünk róla. Hogy ő volt a legelső és a legnagyobb, az államalapító és az egyházszervező, a legyőzhetetlen, aki még csatát sem vesztett, a gondoskodó és jövőbe látó, az ájtatos és persze a vasmarkú gyilkos, aki úgy vagdalta miszlikbe a legközelebbi apai és anyai ági rokonait, mint szecskavágó a szénát.
Mi az, amit hozzátehetnénk?
(...)
Az viszont nagyon is érdekes, amit első Árpád-házi királyunk (Álmos és Árpád déd-déd unokája, de tőlem lehet egyben Asókáé is) tett. Az felemelő. Kész csoda. Csatlakozott Európához. Nem kérincsélt, nem kunyorált. Az asztalra csapott. Róma és Bizánc asztalára. Meg a Német-római Császárság (nem Bécs, dehogy, hol van még Bécs?, hanem Regensburg, Salzburg, Aachen) asztalára. Odacsapott, és azt mondta: „Itt vagyunk. Itt is maradunk. Államba szervezem és megtérítem a népemet.” Úgy is tett.
Szívesen gondolok rá úgy, hogy Európa csatlakozott hozzá. Hozzánk. Mert erős volt. Erősek voltunk. Minden járt nekünk: apostoli királyi cím, felkenés (benedictio), korona (mindegy, hogy a Kaukázusból érkezett obskúrus rejtekutakon, a pápa küldte Rómából, netán III. Béla ötvöseinek munkája). Minden járt és minden adatott, mert István erős volt, és tudta is, hogy erős, mert erősek voltunk, és tudtuk is, hogy azok vagyunk."