Elgondolkodtató a kánaáni asszony története. (Mt 15,21–28) Idegenről van szó, akinek türelmetlen könyörgése zavarja a tanítványokat. Jézus látszólag nem törődik vele, amikor megszólítja: Könyörülj rajtam, Dávid fia! Amikor Jézus azt mondja, hogy az ő küldetése Izrael házának elveszett juhaihoz szól, a tanítványok alighanem igazolni látták magukat, amiért azt kérték Jézustól, hogy küldje el, ne kiáltozzon az asszony. Kellemetlen számukra a jelenléte.
Jézust azonban nem zavarják az idegenek.
Egy szamaritánus szerepel az egyik legismertebb példázatában, aki nem megy el a bajbajutott mellett. Egy idegen asszonnyal találkozik a kútnál, akitől inni kér. Dicséri a kafarnaumi százados hitét. Az ítéletkor ezt mondja majd: „Idegen voltam és befogadtatok.”
Legyen szó kánaániról, szír-föníciairól, szamáriabeliről, Jézus számára mindenki egyformán ember, aki rászorul az Isten irgalmára. Jézus hitet kíván az embertől, és nem azt nézi, hogy ki kinek az oldalán áll.
Mi, keresztények hajlamosak vagyunk kisajátítani magunknak Jézust.
Ő a mi Urunk, akik pedig a mi megítélésünk szerint nem tartoznak hozzá, azoknak nincs helyük a közelében.
Életem nagy részét olyan templom szolgálatában töltöttem, amelyet sokkal több idegen látogat, mint helybeli. Valami vonzza őket erre a Balaton fölé emelkedő szent helyre. Lehet, hogy a hely szépsége, lehet, hogy a történelem, egy Árpád-házi király sírja. Lehet, hogy egyszerűen csak a kíváncsiság. Az is lehet, hogy a templomi közösség magával sodró imája. Nincs ember, aki a másik lelkébe látna.
Hányszor kellett hallanom a megjegyzést: Atya, ha tudná, kik járnak ide… Általában azt válaszolom, hogy tudom. Vagy legalábbis sejtem.
Hadd jöjjenek. Talán megérinti őket a hely szelleme. Mi magunk pedig ne próbáljunk odaállni Isten és az emberek közé: majd mi megmondjuk, ki az, akire rátekint az Isten…
Legyünk kegyelmének közvetítői, ne pedig hűvös hivatalnokok.
(...)