Fél évvel az Irán elleni amerikai és izraeli csapások után – amelyek kioltották a legfelsőbb vezető életét, utódját pedig súlyosan megsebesítették – a konfliktus bénító patthelyzetbe merevedett, ami mindkét fél számára egyre nagyobb áldozatokat követel. Bár a teheráni vezetés példátlan gazdasági ostromállapotban próbálja átvészelni a mindennapokat, szilárdan őrzi a hatalmát, abban a meggyőződésben, hogy az idő nekik dolgozik. Az augusztus közepén lejárt Iszlámábádi Egyetértési Nyilatkozat (MoU) nem hozott diplomáciai áttörést, így a térség egyre kiszámíthatatlanabb spirálba sodródott.
A Közel-Keleten tevékenykedő, az európai és a regionális piacok közötti gazdasági folyamatokat szorosan követő tanácsadóként első kézből tapasztalom, miként fojtogatja ez a geopolitikai sakkjátszma a reálgazdaságot. A diplomáciai tárgyalóasztaloknál és a helyi partnerekkel folytatott megbeszélések során egyaránt tapintható az a bizonytalanság, amely az egész régióra ránehezedik.
A fegyverek elhallgattak, a gazdaság vérzik
Washington stratégiája szintet lépett: a kinetikus hadviselésről, a rakétákról és a légicsapásokról a fókusz Irán bankrendszerére, olajbevételeire és megmaradt kereskedelmi partnereire helyeződött át. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter a szankciók bejelentésekor az 1944-es normandiai partraszálláshoz hasonlította a lépést, kijelentve, hogy az teljesen elvágja a rezsim pénzügyi mentőköteleit. A valóság azonban árnyaltabb. Ahogy Aaron David Miller, a Carnegie Alapítvány elemzője fogalmazott: ez nem a „D-nap”, hanem sokkal inkább a „kétségbeesés napja”.
Az amerikai kormányzat kétségbeesetten keresi a kiutat egy olyan konfliktusból, amelybe saját magát is beszorította.
A teheráni hétköznapokat vizsgálva a gazdaság valóban szabadesésben van. Az infláció a nyáron elérte a 66%-ot, az élelmiszerárak pedig egyetlen év alatt megdöbbentő 128%-kal emelkedtek. Ali Dadpay közgazdász egy sokatmondó mindennapi mutatóra hívta fel a figyelmet: a zúzott, hibás gyümölcsök vásárlása – ami egykor szigorúan a legszegényebbek kényszermegoldása volt – a lecsúszóban lévő, egykor stabil középosztály számára is mindennapos valósággá vált.
(...)
Végjáték-forgatókönyvek
A jelenlegi, megegyezés nélküli patthelyzetből három lehetséges út rajzolódik ki a következő hónapokra.
Az első a kölcsönös gazdasági fojtogatás fokozása: a »Gazdasági Kirekesztés Művelete« keretében Washington tovább szigorítja a másodlagos szankciókat, ezzel egy Kínával való diplomáciai törést is megkockáztatva, míg Irán az energiainfrastruktúra és a hajózási útvonalak további blokkolásával válaszol, globálisan elviselhetetlenné téve a konfliktus költségeit. A második opció a visszatérés a nyílt katonai eszkalációhoz. A diplomácia teljes összeomlása, egy tengeren elkövetett téves számítás vagy egy sok áldozatot (esetleg civil áldozatokat) követelő incidens azonnal kirobbanthatja a széles körű fegyveres konfliktust az amerikai, az izraeli és az iráni erők között. A harmadik, egyben legvalószínűbb, ám legkimerítőbb forgatókönyv a végtelen felőrlődés: egy elhúzódó, alacsony intenzitású küzdelem kiber- és gazdasági műveletekkel, valamint időszakos tengeri incidensekkel, ahol mindkét fél a végletekig teszteli a másik politikai és társadalmi kitartását.
Hat hónapnyi patthelyzet után – ironikus módon – a Hormuzi-szoros kínálhatja a legszűkebb, ám legreálisabb diplomáciai kivezető utat, miközben ez szolgál a konfliktus fő gyújtópontjaként is. Ez az egyetlen olyan helyszín, ahol olyan kompromisszum születhet, amelyet otthon mindkét fél eladhat a saját táborának anélkül, hogy vereségként vagy megadásként kellene bemutatnia.