(...)
Jakab György Honderű és honború című könyve számos felismerést tartogat, s rámutat a magyar történelemoktatás egyik mélyebb strukturális sajátosságára. Olvastán Böröcz József szociológus kapcsolatot fedez föl aközött, hogy a történeti-társadalmi kutatás és az oktatás elhanyagolja a globális összefüggések feltárását – a társadalomban pedig eluralkodik a nemzeti önsajnálat.
Felvillanyozó, „aha-pillanatok” sorozatából álló könyvet tartok kezemben.
A történelem-, társadalomismeret-tanár, tanterv-, tankönyv- és médiapedagógiai szerző kötete a magyar közegben talán leginkább Hankiss Elemér értelmiségi körökben máig érezhető hatású, köz-szociológiai esszéire emlékeztet.
A „Nemzeti” „Együttműködés” Rendszerének 16 éve alatt íródott könyv nem egyszerűen történelmi tanulmány, nem pusztán emlékezetpolitika-kritika, s nem is csupán pedagógiai program. Központi kérdése az, hogy miben ragadható meg, s miként alakult ki az a sajátos magyar önkép, melyben a veszteségek, traumák és sérelmek emlékezete gyakran erősebb identitásképző erőnek bizonyul, mint akár a józan gyakorlatiasság, akár pedig a sikerek, a közösségépítés tapasztalatai. E kérdésnek – kimondatlanul is – roppant nagy a jelentősége annak megértése szempontjából,
miként lehetséges az a helyzet, melyben ma élünk: hogy szinte kizárólag jobboldali beszédmód létezik a Kárpát-medencében.
A könyv pontos tudásszociológai megfigyelések során vezeti át az olvasót. Íve valahogy így rekonstruálható:
A magyar társadalom történelemszemléletét „hibás körök” – generációk között újra és újra visszatérő, öröklődő, irreális helyzetértékelésekhez, téves önértelmezésekhez és hibás politikai döntésekhez vezető mintázatok – alkotják.
A magyar társadalom kollektív önképe egyszerre hordoz olyan, egymásnak ellentmondó érzületeket, mint a nagyhatalmi vágyak és kisebbségi érzések sora. Kivételességtudatunk fenyegetettségérzéssel párosul.
A magyar kulturális és nyelvi közösség működésében kulcsszerepet játszik egy – ebben a formában soha nem létezett –
merőben illuzórikus képzet, a „Nagy-Magyarország” fantomja.
E sosem volt, kis-középbirodalmi paradicsomként álmodott „Nagy-Magyarországnak” az – úgymond – „elvesztéséhez” kapcsolódó Trianon-trauma (TGM szép szavával: fantomfájdalma) sem egy csupán a magyar politikatörténet millió eseménye közül, hanem máig ható (pártpolitikai értelemben, mondhatni, egyre erősebb) identitásszervező mechanizmus.
Ugyanakkor a modern magyar politikai kultúrában – s tegyük hozzá, a gazdaságban, a társadalomban, a mindennapi életben – tovább élnek a rendi társadalom olyan mintázatai, mint a paternalizmus, a patrónus-kliens-logika, az „elit” és a társadalom közötti szakadás és az mindent elárasztó informalitás. Ennek alapjait a szerző a tizenhatodik század fordulójáig, a Werbőczy-féle Hármaskönyvig, a Dózsa-felkelés leveréséig és Mohácsig vezeti vissza. A mi kis modernitásunk – már csak ilyen.
Az emlékezetpolitika egyszerre termeli, tükrözi és felnagyítja a társadalom megosztottságát.
A múlt így főként (szinte kizárólag) kollektív traumák sorozataként jelenik meg, s ez messzemenő társadalomlélektani következményekhez vezet.
A magyar társadalomban megfigyelhető, leegyszerűsítő ön- és világképek ugyancsak erre az önképpé merevült traumasorozatra vezethetők vissza. Így aztán mi más uralhatná a jövőre vonatkozó érzelmeinket, mint a „honború” – s ezen belül a körkörös fenyegetettség hamistudata?
E csúsztatássorozat alapján jön létre a magyar kultúra ön- és világképeit uraló, a tizenkilencedik századból a korábbi időszakokra visszavetített – azaz tárgyilagos megközelítésben lényegében védhetetlen – „nemzeti keret”, melynek fő célja, értelme, hivatása a traumasorozatot állandóan szem előtt tartó áldozattudat.
Az iskolarendszer – benne a történelemoktatás – kulcsszerepet játszik e mintázatok újratermelésében, noha meghatározó színtere lehetne a meghaladásuknak is.
(...)