(...)
Az EU migrációs politikája nem egyik napról a másikra változott meg. Az elmúlt másfél évtizedben fokozatosan tolódott el a hangsúly onnan, hogy hogyan kezelje a bevándorlást az uniós határokon belül, odáig, hogy hogyan akadályozza meg, hogy az emberek egyáltalán eljussanak a határhoz. Így hát megállapodások születtek Törökországgal, Marokkóval, Tunéziával és más tranzitországokkal. Maga az elképzelés természetesen logikusnak tűnt: ha a migrációt sikerül távolabb megállítani, akkor Európára is kisebb teher nehezedik.
Csakhogy ezzel létrejött egy olyan függőség, amelyet akár a kiszervezett határ paradoxonának is nevezhetnénk.
(...)
Visszatérve a kiszervezett határvédelem kérdésére, mindez nem jelenti azt, hogy Európának fel kellene számolnia a tranzitországokkal kialakított együttműködéseivel. Marokkó nélkül a nyugati mediterrán útvonal kezelése jóval nehezebb lenne, ahogyan Törökország nélkül a keleti útvonalé is. A probléma nem maga az együttműködés, hanem az, ha az együttműködésnek nincs hiteles európai alternatívája.
Ebben áll szerintem a valódi paradoxon maga. Minél sikeresebben állítja meg egy partnerország a migrációt Európa előtt, annál inkább nélkülözhetetlenné válik. Minél nélkülözhetetlenebb, annál nagyobb politikai árat kérhet az együttműködéséért. Az a rendszer tehát, amely rövid távon csökkenti az Európára nehezedő nyomást, hosszabb távon maga is új függőséget teremt.
Ceuta ezért nem pusztán azt mutatja meg napjainkban, hogy milyen gyorsan alakulhat ki válság egy különösen érzékeny határszakaszon. Azt is megmutatja, hogy az Európai Unió külső határai ma már nem minden esetben ott kezdődnek, ahol a térképen az uniós terület véget ér. Politikai értelemben Ceuta határa részben Rabatban, a görög szigeteké Ankarában, az olasz partoké pedig észak-afrikai fővárosokban húzódik.
Az Európai Unió közben egyre többet beszél a stratégiai autonómiáról: az orosz energiától való függés csökkentéséről, az önállóbb védelempolitikáról vagy éppen az európai technológiai kapacitásokról. Ugyanezt a kérdést azonban a migráció területén is fel kell tennie. Mennyire lehet stratégiailag autonóm az a közösség, amely saját külső határainak működését jelentős részben olyan kormányokra bízza, amelyek számára ez az együttműködés nem pusztán közös érdek, hanem külpolitikai alkueszköz is?