Alig vagyunk túl a nyáron, de a budapesti politika vitán felül álló legfőbb kérdése a hajléktalanok és a MOHU visszaváltó-automatákra szakosodott palackozó bandák kérdése lett. Nem véletlen: míg a korábbi hajléktalanhelyzetet így-úgy tolerálta a lakosság, ha gondosan el tudta kerülni azokat a területeket, ahol a hajléktalanok összpontosulnak, a majd’ minden sarkon, az összes parkban kristályozó, hangoskodó szerencsétlenek tömege, akik a kukákat feltúrják, betörnek a lépcsőházakba és nagy zsákokkal járják a várost, végképp átszakított egy gátat.
Érzik ezt a kerületi polgármesterek is, akik az eddigi balliberális megközelítéssel radikálisan szakítva egy emberként követelnek több rendőrt
és olyan technikai ragtapaszokat, miszerint a MOHU ne adjon vissza készpénzt, csak utalni tudjon, esetleg maximalizáljuk (!) a naponta beváltható palackok számát, hátha az majd együttesen eltünteti a problémát.
Emellé jönnek a szociális ágazat hangjai, akik rendre (sokadjára) elmondják, hogy itt komplex segítő munkára lenne szükség, szocmunkásokra és pszichiáterekre, na meg komolyabb állami ráfordításra, hogy az érintett szerhasználókon és/vagy hajléktalanokon segíteni lehessen. A budapesti polgárság viszont szemmel láthatólag kifogyott a türelemből, és nem kell sok hozzá, hogy lágereket emlegessen: nekik mindegy, csak valaki takarítsa el ezt az egészet.
Pedig valahol éppen az volt a gond, hogy a problémát eddig is a szőnyeg alá söpörték: a magyar vidék nincstelenjeit eddig is tizedelte a kábítószer, Budapest elővárosai már évek óta nyögnek a problémától, a MOHU palackvisszaváltási rendszere csupán csak hirtelenjében koncentrálta a problémát.
(...)