Oroszországban a választások önmaguk paródiájává váltak. A probléma a következő kettősségből fakad: papíron Oroszország egy fantasztikus demokrácia, működő személyi jogokkal és egyéb szabadságjogokkal. De a valóságban ez egy egyre keményebbé váló diktatúra, ahol üldözik az ellenzéket és a másként gondolkodókat, pártokat tiltanak be, teljes cenzúra van, és maximálisan megszűrik azt, hogy mit és hol olvasson a lakosság, és hogyan kommunikáljon egymással.
(...)
Egy másik adásban a “Közvetlen demokrácia pártja” (micsoda név!) képviselője, Alekszej Csernov az 1 perces idősáv alatt úgy 20 másodpercben reagált a műsorvezető kérdésére, majd megakadt. Annyit tudott magából kipréselni, hogy az államnak mindenkinek támogatnia kell, és a támogatás már egyetlen gyerektől kezdődik. Pont. A műsorvezető azért illemből rákérdezett, hogy “Ez minden?” “Igen.” “Az a kötelességünk, hogy a törvény szerint várjunk, mert ez az Ön ideje, hátha még eszébe jut valami.” - mondta a műsorvezető. “Nem, már semmi nem fog eszembe jutni” - reagált a politikus.
Nagyon szórakoztató látni ezt az értelmetlen haláltusát a látszat és a valóság között. Szerencsére az internetet még nem kapcsolták le Oroszországban, ezért a legtöbb (de sajnos közel sem minden) ehhez hasonló abszurdum láthatóvá válik. A szovjet rendszerben ilyen luxusban nem volt részünk.
A kedvencem azonban az e heti szürreális jelenet. Jön az adásidő. A műsorvezető bejelenti - “Oroszország Kommunistái, kérem, önök következnek”. A kamera átvált egy vörös sálat a nyakában tartó kommunista politikusra, Oleg Lihacsovra. Elindul a zene, és Lihacsov énekelni kezd. “Oroszország kommunistái, egy összetartó család. Oroszország kommunistái, hűséges barátok. Oroszország kommunistái, megteszik, amit kell”... Elnézést, ezt nem fordítom tovább, mert ahogy nézem a videót, valahol a röhögőgörcs és a rosszullét között lebegek. Oroszország ma, 2026-ban.