Kéri László szerint a Tisza-kormány első száz napja után kibontakozó elégedetlenség alapja, hogy a több mint hárommilliós választótábor valódi rendszerváltásként élte meg a választási győzelmet, de ennek tartalmát minden csoport másként képzelte el. A legerősebb közös várakozás a korábbi rendszer felelőseinek gyors elszámoltatása és az elvitt vagyon visszaszerzése volt.
Miközben a kormány naponta tár fel százmilliárdos nagyságrendű ügyeket és vesz vissza vagyont, sok választó ezt kevésnek érzi, mert még nem lát letartóztatásokat.
Kéri így foglalta össze az ellentmondást: „Nem fér el a kettő, hogy ennyit loptak, emiatt van itt az ország, emiatt késik az én vonatom, emiatt nincs fizikatanárja a gyereknek az iskolában – és akkor ti ezeket még mindig élni hagyjátok. Hát hol az a fa, ahová fölhúztátok volna őket?” Hangsúlyozta, hogy nem azonosul ezzel az indulattal, de szerinte ez magyarázza az új vagyon-visszaszerzési hivatal vezetőjének kiválasztása körül kirobbant vitát.
Az NVVH élére pályázó Ligeti Miklós és Ungár Anna személye Kéri értelmezésében olyan jelképpé vált, amelyre a támogatók saját rendszerváltás-képüket vetítették rá. Ligetiben sokan a gyors és kemény elszámoltatás garanciáját látták, Ungár Annához pedig – egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondata alapján – azt a félelmet kapcsolták, hogy hosszú jogi eljárásokkal végül senkit sem vonnak felelősségre. A vita ezért szerinte egyre kevésbé szólt a pályázók tényleges alkalmasságáról.
Elismerte, hogy az intézményt az uniós támogatások egyik feltétele miatt rendkívül gyorsan kellett létrehozni, ám a kormány hibájának tartja, hogy nem tette átláthatóvá a mérlegelés szempontjait. „A nagy gyorsasággal meghozott döntések hátterét meg kellett volna osztani azokkal, akik ezt várják” – mondta, hozzátéve, hogy ugyanez a hiba korábban a köztársaságielnök-választásnál is megjelent.
Kéri szerint a konfliktus mélyebb oka Magyar Péter korábbi politizálási módjában keresendő. Kétéves országjárása alatt ugyanis azt az érzést keltette a támogatóiban, hogy nemcsak a választáson számít rájuk, hanem folyamatosan bevonja őket a döntésekbe. A kormányzás megkezdése után azonban visszatért a hagyományos modell: a kabinet dönt, a szóvivők pedig utólag elmagyarázzák, mi történt. Ez ütközik azoknak az elvárásával, akik előre is tudni szeretnék, milyen szempontok alapján születnek a döntések. Kéri ugyan elfogadja, hogy a személyi döntésekért végül a miniszterelnök viseli a felelősséget, de szerinte
„ha te úgy kerültél hatalomra, hogy a veled kapcsolatos elvárásokban az is benne van, hogy ezt másképp csináld, akkor a bizonyítási teher rajtad is van”.
A következő alkotmánybírói és közmédiai kinevezéseknél ezért a kormánynak már előre ki kellene alakítania egy hiteles konzultációs és tájékoztatási rendszert.
Különösen nagy veszteségnek tartaná a Tisza Szigetek elsorvadását. Ezekben szerinte emberek ezrei emelkedtek ki az alattvalói szerepből, saját településükön kezdtek közéleti munkába, és megtanultak együttműködni korábbi pártpolitikai ellenfeleikkel. „Itt emberek tízezrei emelték föl a fejüket abból az alattvalói létből, amelyik mindig várja, hogy mondják meg neki, hogyan tegyen a közéletben. Ez egy olyan vadonatúj lépés, amelynek az elherdálása történelmi bűn lenne” – fogalmazott.
A kormányzás indulásakor azonban a Tisza vezetése nem jelölt ki számukra új feladatot, miközben a kabinet szakpolitikusainak figyelmét érthetően az uniós pénzek, a költségvetés, az állami vagyon és az ágazati válságok kötötték le. Kéri szerint a szigeteket már a választás után a helyi önkormányzatok felé kellett volna irányítani, ahol ellenőrző, közösségszervező és problémamegoldó szerepet vállalhattak volna.
Kéri szerint előre figyelmeztették a Tisza vezetését, hogy készüljenek arra, mihez kezdenek a 2000 Tisza-szigettel a választások után. De hiába írtak leveleket, választ sem kaptak. „Olyan politikusokkal nem lehet diskurzusba kerülni, akik nem válaszolnak semmire, úgyhogy mi a részünkről leírtuk őket, ők is minket, és az jó van így, mert mehetek vissza a korábbi munkámhoz.”
Bár korábban hívták őket kormányzati tanácsadónak, azt nem vállalták, mert „a kormányzáshoz nem értünk"; azt viszont szerették volna, ha a Tisza-szigetek jövőjével kapcsolatos gondolkodásban valamilyen szerepet kapnak.
Csakhogy miközben több száz panaszos levelet kaptak a szigetek tagjaitól, nekik senki sem válaszolt.
Azt tanácsolták a Tisza-szigeteseknek, ne várjanak központi utasításra, hanem őrizzék meg autonómiájukat, vegyenek részt a nyilvános önkormányzati üléseken és értékeljék helyben a kormány első száz napját. Ezt a kezdeményezést azonban a pártközpontban állítólag egy Tiszán belüli „ellenpárt” szervezéseként értelmezték. Kéri úgy látja, a szigetek jövőjéről szóló szeptember végi döntés meghatározó lesz: ha saját maguk által elfogadott regionális és országos vezetőket választhatnak, még helyreállítható a bizalom; ha ismét felülről kapnak vezetőket, a hálózat gyorsan széteshet.
A Tisza támogatói között Kéri négy jól elkülöníthető csoportot lát. Az első a radikális, elitellenes réteg, amely azonnali letartóztatásokat és megtorlást követel; arányát a magyar választók körében hagyományosan 8–12 százalékra becsüli. A második, intellektuálisan szerinte jelentősebb csoport nem elsősorban a személyi döntések eredményét, hanem a részvétel hiányát kifogásolja: tagjai úgy érzik, a választásig szükség volt rájuk, utána viszont kihagyták őket. A harmadik csoportba olyan képzett szakembereket sorol, akik a Fidesz alatt kiszorultak a közigazgatásból, a médiából vagy a kulturális életből, és most nem értik, miért nem tart igényt rájuk az új rendszer. A negyedik a feltétlenül lojális tábor, amely kész minden döntést elfogadni. Kéri szerint e véleménycsoportok tartóssá válásából később önálló politikai platformok, mozgalmak, akár új pártok is létrejöhetnek.
A választás előtt természetes volt, hogy a NER leváltása minden különbséget felülírt, a kormányzás azonban szükségszerűen rangsorol,
ezért ismét előkerülnek az eltérő érdekek.
Kéri a Tisza belső feszültségeit egyelőre inkább morgolódásnak, mint valódi szakadásnak tartja. A képviselők között is vannak elégedetlenek, különösen a Tisza Szigetekből érkezett egyéni mandátumosok körében, de szerinte decemberig indokolt kitartaniuk, mert az új rendszer még képlékeny. Fontos társadalmi változásként emelte ki a nők példátlan arányú megjelenését a vezető tisztségekben: női miniszterek, házelnök, frakcióvezető és más magas rangú tisztségviselők kerültek döntési helyzetbe. Ezt nem pusztán reprezentációs kérdésnek tekinti, hanem a politikai kultúra átalakulásának. „Ebben van az igazi rendszerváltás szerintem szociálpszichológiailag: a női elem megjelenésében” – mondta. Úgy véli, a vezető nőknek nem elég kinevezést kapniuk, tényleges partnerként is kezelni kell őket, jelenlétük pedig civilizáltabb konfliktuskezelést hozhat a közéletbe.
Magyar Péter megítélésében Kéri elutasítja a korábbi vezetőkkel szemben megszokott szeretem–gyűlölöm logikát.
Kockázatosnak tartja, hogy a miniszterelnök továbbra is szinte minden eseményre azonnal reagál, mert ez növeli a tévedések esélyét,
és a kormányfői szerep már nagyobb mérlegelést igényel. Ugyanakkor kiemelkedőnek látja Magyar tanulási és korrekciós képességét: szerinte két év alatt látványosan fejlődött, az első száz napban pedig legalább nyolc-tíz alkalommal módosított korábbi döntésén. „Magyarországot 2026-ban megáldotta a sors egy olyan politikussal, akinek a kapcsán föl kell adni a több évtizedes meggyőződéseket. […] Magyar Péter lesz az első, akivel szemben meg kell tanulnunk a differenciált gondolkodásmódot.” Ugyanezt várja a médiától is: végezze következetesen ellenőrző feladatát, de ne csináljon országos ügyet a kormányfő minden sértett reakciójából.
Orbán Viktort ezzel szemben szellemileg megrekedt politikusnak látja, aki szerinte évek óta ugyanazokat a Brüsszelről és külföldi beavatkozásról szóló magyarázatokat ismétli, és már nem érti a magyar valóságot. A Fidesz eltűnését mégsem tartja biztosnak: úgy véli, a rendszer mögött kinevelődött, szakmailag tapasztalt konzervatív középréteg a korrupciós örökségtől megszabadulva később új jobboldali pártot építhet.