Sokan kérdezik a csoportban, hogy miért csak most nyitottuk ki a szánkat, és hol voltunk a Fidesz alatt.
A magam nevében erre elég egyszerű a válasz.,április 12-én például a szavazófülkében voltam, és ment az X a TISZA mellé. 2024-ben pedig a bankkártyámmal a kezemben állítottam be a támogatásomat a TISZA számára. Ennyit tudtam akkor tenni azért, hogy legyen esély a rendszerváltásra, és abban reménykedtem, hogy egy új politikai helyzetben végre az egészségügy és az egészségügyi dolgozók problémái is valódi figyelmet kapnak.
És hogy hol voltam előtte?
Aki régóta ismer, tudja, hogy már akkor is írtam az egészségügyről, Takács Péterről és azokról a kijelentésekről, amelyek számomra pontosan megmutatták, mennyire távol van az egészségügyi vezetés a dolgozók valóságától.
Amikor egy egészségügyért felelős államtitkár képes olyanokat mondani, hogy a háziorvosok azok közül kerülnek ki, akik nem jutottak be a kórházakba, akkor bennem óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon mit gondol ugyanez az ember a szakdolgozókról?
Ők akkor azok, akik már háziorvosnak is rosszak lennének?
Ez nem egy szerencsétlen mondat. Ez egy szemléletet mutat.
(...)
És akkor a „miért most?” kérdésre is válaszolok.
Mert most először éreztem 16 év után azt, hogy talán van értelme megszólalni. Hogy talán van egy politikai erő, amely valóban kíváncsi arra, mit gondolnak az egészségügyi dolgozók. Hogy lehet kérdezni. Lehet vitázni. Lehet kritikát megfogalmazni úgy is, hogy közben az ember ugyanennek a politikai közösségnek a sikerét szeretné. És azt hiszem, sokan pontosan ezért kezdtünk most el beszélni. Csakhogy közben azt is meg kellett tanulnom, hogy ez a gyakorlatban sokkal nehezebb, mint gondoltam.
Mert furcsa helyzet az, amikor az ember támogatott egy politikai közösséget, változást remélt tőle, és közben rájön, hogy kritikát megfogalmazni vele szemben sokszor sokkal nehezebb, mint egyszerűen beállni mögé és tapsolni.
Ha kérdezel, rögtön megkapod, hogy támadsz.
Ha számon kérsz egy ígéretet, akkor biztosan ellenség vagy.
Ha valamivel nem értesz egyet, akkor jön a kérdés: „miért most nyitod ki a szádat?”
Pedig szerintem éppen ez lenne a rendszerváltás egyik lényege.
Hogy ne legyen többé olyan politikai oldal, amelynek mindent el kell néznünk csak azért, mert rá szavaztunk. Én azért támogattam a változást, hogy lehessen kérdezni.
Hogy lehessen azt mondani: ezt jól csináljátok, ezt viszont nem.
Hogy egy egészségügyi dolgozónak ne párthűnek kelljen lennie, hanem a saját szakmája és a betegek érdekeit kelljen képviselnie.
Úgyhogy amikor azt kérdezitek, hogy hol voltunk eddig, akkor az én válaszom ez: ott voltunk, ahol tudtunk.
Dolgoztunk. Tanultunk. Kutattunk. Támogattunk kezdeményezéseket. Elmentünk szavazni.
De igazából már nem is az a legfontosabb, hogy ki hol volt tegnap. Hanem az, hogy ki marad itt holnap is.
Akkor is, amikor kellemetlen kérdéseket kell feltenni.
Akkor is, amikor a jelenlegi kormánynak kell azt mondani, hogy ez így nincs rendben. Akkor is, ha korábban rájuk szavaztunk vagy támogattuk őket a változás reményében. A választói támogatás ugyanis nem jelent feltétlen lojalitást, és főleg nem jelenti azt, hogy utána hallgatni kell. Éppen ellenkezőleg: ha valaki kormányra kerül, onnantól nem támogatást, hanem teljesítményt kell számon kérni rajta. Én nem egy politikai oldalhoz akarok hűséges lenni, hanem ahhoz, amit az egészségügyről, a szakdolgozókról és a betegekről gondolok. Ha valamit jól csinál a jelenlegi kormány, azt el lehet ismerni. Ha pedig valami nincs rendben, azt ki kell mondani. Akkor is, ha korábban nekik adtuk a bizalmunkat. Akkor is, amikor nem jár érte taps.
Én maradok.