Csaknem napra pontosan 27 évvel a ’99-es teljes napfogyatkozás után újabb, ezúttal részleges napfogyatkozás volt fölöttünk. Persze a csopaki házból nem látszott a naplementében, mert a nap addigra lebukott a Péter-hegy mögött.
A kánikula miatt a szokásosnál úgy két héttel előbbre, a napfogyatkozás hetére ütemeztük a szürkebarát-szüretet. Úgy nézett ki, addigra enyhül valamit a hőség szorítása. A szüret előtti napon meglátogattam Budapesten egyik magányos, beteg unokahúgomat. Ahogyan közeledem a nyolcvanhoz, öreg, magányos és beteg a rokonaim, barátaim nagy része. A szüreti előkészületekkel amúgy nélkülem is elboldogulnak Attila fiamék és Szabolcs, Mari unokaöccse, akiknek kisujjában van a tudás.
Délután már Budapestről autóztam hazafelé a nyolcason, amikor a távolban, Várpalota irányában magas fekete füstoszlopot vettem észre. Kigyulladhatott valami az erőmű közelében. Várpalota után villogó rendőrautó terelt le a főútról. Közben a füstfelhő minden oldalról körbevett. Az avar- és bozóttüzek szürke füstjéből helyenként, amikor a tűz egy-egy facsoporthoz ért, lángoszlopok törtek a magasba, nem messzebb, mint az úttól és a községek szélső házaitól 50-100 méterre.
Az oszlopba tömörült autók sorával alig haladtunk. Öskü, Hajmáskér, Sóly és Várpalota utcái mintha háborús menekültekkel teltek volna meg. A szembejövő sávban és a sárgára szikkadt vagy feketére égett bakonyi dombokon tűzoltó-, rendőr- és polgárőrautók száguldoztak szirénázva, kék és piros villogókkal, az útkereszteződéseknél sárga mellényes forgalomirányítók terelték az oszlopot. A WAZE sem tudott menekülőutakat javasolni.
Másfél-két óra bolyongás után szabadultam ki az apokaliptikus káoszból és hajthattam fel újra a nyolcasra.
Előttem Veszprém felé jóformán senki, de a szembe jövő sávban sok kilométer hosszan torlódtak a Várpalota felé tartók. Veszprémtől nyoma sem volt a háborús helyzetnek.
Másnap a hírekben arról számoltak be, hogy három megye tűzoltói még mindig dolgoznak a tűzgócokon, amelyek egy elhaladó vonat fékberendezésének szikráiból keletkezhettek. Egy sólyi présház melléképülete és harminc hektár bakonyi rét és bozót égett le. Semmi különös. Nem hasonlítható a francia, horvát vagy spanyolországi nagy tüzekhez.
Az első idei szüreti nap végül jól sikerült. Igaz, a szőlőbogyók mérete ezúttal inkább zöldborsóéra hasonlított, de a mustfok és a sav teljesen rendben van. Egyelőre szépen tartja magát a hosszú aszály ellenére a májusban a ház előtti Lőczedombon telepített másfél hektár olaszrizling is. Ha tényleg megérkezik a napokra ígért hullámzó front.
A hegyoldalt ugyan az elmúlt három évtizedben beépítették gazdasági épületeknek nevezett nyaralókkal és tűzivíz-tározónak keresztelt úszómedencékkel,
de körülöttünk, a vörös permi homokkővel fedett völgyben, ahol 1999 augusztusában, a teljes napfogyatkozás idején az első csopaki szüretünket megelőző napokban jórészt még csak gaz és csipkebogyó tenyészett, zöldellnek a szőlősorok.
A Balaton tőlünk, felülről nézve nem változott, vízszintje azonban jó fél méterrel alacsonyabb az ilyenkor szokásosnál. A strandolók hosszan gyalogolnak a déli parton, hogy a víz legalább a mellükig érjen. Nálunk, a kikötőből a vitorlások csak az iszapot húzva képesek kihajózni.
A partokat az elmúlt évtizedekben végképp meghódította az ingatlanfejlesztésnek nevezett spekuláció.
Lakóparkoknak nevezett unalmas, egyhangú és építészetileg gyenge, nyáron is kihasználatlan lakótelepek épültek befektetési céllal, de a tó vize még most is selymes.
Utoljára 2000-ben és 2003-ban éltünk meg ilyen hőséget, de 2001-ben és 2002-ben azért több volt a csapadék. A Covid óta eltelt években alig esik. Lessük az időjárás-előrejelzéseket, a norvég oldalt, az Időképet, de nem adnak sok okot az optimizmusra. Ha frontot, közeledő zivatarokat jeleznek, átváltunk a Radarképre és szuggeráljuk a képernyőt, próbáljuk az esőt Csopak felé terelni.
A hőség és az aszály persze nem áll meg a község határainál. A Dunában ahhoz is kevés a víz, hogy biztosítsa az erőművek hűtését, de nincs víz a Rajnában sem, csaknem teljesen kiszáradt a Pó folyó.
Reggeli olvasmányaimban, a Le Figaróban és a Die Weltben, az Indexen és a Telexen az erdőtüzekről szóló híradások megelőzik a politikai híreket: Macron szívügyének, az eutanáziatörvénynek a vitáját vagy a szélsőjobb megállíthatatlan előretöréséről szóló híreket Németországban.
Európa hírei egyébként sem derűsek,
a deindusztralizációról, a Krupp, a BASF, a Volkswagen Kínába vagy az USA-ba településéről szólnak. Optimizmust csak az EU környezetvédelmi jelentései sugároznak. Kisebb széndioxid-kibocsátás, kevesebb légköri szennyezés. Igaz, a kevesebb légköri aeroszollal együtt jár a világátlagnál kétszer-háromszor gyorsabb felmelegedés.
Arról sem esik szó, hogy a kitelepülő nehéziparral munkahelyek tízezrei és adóbevételek eurómilliárdjai vesznek el. A fejlesztésre szánt hitelmilliárdok a fegyvergyártásba ömlenek. Minden legyártott lőfegyvernek, Amerikából vásárolt F35-ös vadásznak, Abrams harckocsinak előbb-utóbb háborúba kell kerülnie. Amig ezek az új fegyverek harcrendbe állnak, kisebb helyi háborúkban lehet a régi készleteket elkoptatni.
Mégis, mégis.
Sem a felmelegedés által okozott katasztrófák, sem a gazdaság mélyrepülése nem képes elvenni a jókedvet a Borterasz Csopakit, Lóczedombit kóstolgató vendégeitől. Igaz, hétköznapokon több a külföldi, mint a magyar vendég, de pénteken és szombaton visszatérnek a magyarok is.
A megérkezés a helynek szóló megilletődésé. Barátok, családok élvezik a paloznaki Árpád-kori katolikus és a csopaki barokk református templom között a tóra néző völgy Balatonra futó szőlősorainak látványát. A napfénytől, esőtől védő tető alatt időnként még a hűsítő szellő is meglendül. Aztán
a csopakit, a Siralomvágót, a Ranolder fehéret követően oldódik a hangulat és elfelejtődik a természet és a gazdaság válsága, a hazai és világpolitika nyomora.
Vasárnap zárva vagyunk. A Vasárnap a családé.
Délutánonként lenézek én is, hogy szóba elegyedjek valamelyik régi vendéggel vagy idetévedt külföldi borásszal vagy borisszával. Ebben a kánikulában a délutáni órákban inkább hosszúlépés, mint Hegybor. Dűlős borokat, vagy vöröset legfeljebb naplemente után iszom. Van, hogy már csak egy meggyszörpöt.
Péntekenként Szathmáry Eörsékkel beszélgetünk. A bor mellett világmegváltó gondolatokat veszünk fel Csopaki evolúciók című podcastunk számára.
Eörs, aki legkésőbb a Covid évei óta a felmelegedést tarja az emberiségre, civilizációnkra nézve legnagyobb fenyegetésnek, a gyorsabban bekövetkező katasztrófa veszélyét látja a mesterséges intelligencia mostanra megállíthatatlanná és az embertől egyre gyorsabban függetlenné váló evolúciójában. Mi használjuk ugyan feladataink megoldásához az AI-t,
nem vágyunk azonban Musk, Altman vagy Zuckerberg pénzt és kötelező munkát nem ismerő, a népnek alapjövedelmet és virtuális élményeket osztó tech-feudalizmusában élni.
Miután a chardonnay-n túl vagyunk és a poharunkba az egyáltalán nem virtuális fűszeres kadarka után gyümölcsös, hűs kékfrankos került, egyelőre elhalasztjuk nyugati civilizációnk temetését. A völgyben megnyúlnak a keleti lejtők szőlősorainak árnyékai, szemben Siófok még napfényben úszik, a tavon a kikötőkbe tartó hajók vitorláinak háromszögeit megvilágítja a lenyugvó nap.
[Nyitókép: a szerző fotója]