A napokban belefutottam egy Facebook-posztba, amelynek alkotója hosszasan taglalja, milyen maradandó lelki sérüléseket szerzett az elmúlt 16 év folyamán, milyen rettenetes érzés volt, hogy kirekesztették a nemzetből, el akarták üldözni hazájából, félelemben és szorongásban kellett élnie hosszú esztendőkön át. Most végre levegőhöz juthat, ám a gyógyulás még hosszú lesz – áll az óvatosan optimista megállapítás a bejegyzés végén.
Alatta egy hozzászóló siet leszögezni, hogy ő ezt egyáltalán nem így élte meg. 16 év nyugalom és szabadság után most ismét gyomorgörcse van, ha a rendőr megállítja, mert az autóján Nagy-Magyarország matrica van. „Talán még nem tilos, de ki tudja meddig” – néz farkasszemet a sötét jövővel a kommentelő, majd leszögezi: ő akkor is büszke magyar lesz, amikor eljön érte a fekete autó.
Mindkét kinyilatkoztatásra özönlenek a lájkok és persze az újabb meg újabb hozzászólások, amelyekben mindenki elősorolja saját sérelmeit, félelmeit és hátratételét, amelyet a mindenre képes, aljas másikok országlása alatt szenvedett, vagy azóta szenved el. A két vitaindítót történetesen ismerem: középosztálybeli, saját szakmájukban sikeresnek mondható emberek. Tudtommal soha, sehonnan politikai okból nem rúgták ki őket, pályázatukat nem dobták vissza, egzisztenciájukat nem lehetetlenítették el, hatóság nem vegzálta őket. Végigpörgetve a kommentmezőben zajló rövidtávú szenvedésfutam versenyzőit, szintén többnyire szép helyeken nyaralós, minimum középkategóriás autós, szépen berendezett lakásos fotókat látok. Emberek, akiknek jó eséllyel a tűrhetőnél azért eggyel-kettővel magasabb életszínvonalon ketyegő, jogfosztottságtól és társadalmi kirekesztéstől javarészt mentes, élhető életük lenne – ha nem akarnának mindenáron áldozatok lenni.
(...)
Hogy az oroszbérenc fasiszta kormány vagy a globalista világdiktatúra hazai helytartóinak csizmái alatt nyög, azt az ízlés, a szocializáció és a világnézet eldönti. Másodlagos kérdés. (Az áldozatkultuszt a progresszívek állították a közbeszéd fókuszába, ám a jobboldal rég felzárkózott már ebben a versenyben.) A lényeg, hogy az áldozatpolgár mindig ott legyen e rettenetes bakancsok alatt – és közben minél több szelfi készüljön róla.
Mindezért nem csak empátiazsetonok járnak, de szabadjegy is a gyűlöletre.
(...)
Miközben milliók haluzzák a személyre szabott diktatúrát, amelyben minden epés megjegyzés üldöztetés, minden választási vereség elnyomás, minden eltérő vélemény fenyegetés, lassan elveszítjük a képességünket arra, hogy felismerjük a valódi méltánytalanságot.
A hatalomnak pedig (az előzőnek, a jelenleginek és a következőnek is) pontosan ez az érdeke. Hogy bárkire lesújthasson, ha akar – hiszen ahol mindenki fülsüketítően jajgat, ott ki tudja, kinek fáj tényleg valami? Még elhallgattatnia sem kell azokat, amiket eltapos – a wannabe elnyomottak úgyis túlüvöltik őket. Ha kedvük tartja, akár tényleg el is küldhetik bárkiért a fekete autót, az áldozatpolgár nem néz fel rá a telefonjából – hiszen éppen arról posztol, hogy érte már tegnap eljött.