Schiffer András szerint a Nemzeti Vagyon-visszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal körüli vita legfontosabb kérdése nem az, hogy ki vezeti a szervezetet, hanem az, hogy egyáltalán miért létezik, milyen hatáskörökkel rendelkezik, mekkora költségvetésből működik, és milyen alkotmányos felhatalmazása van. Magát a hivatal létrehozását súlyosan elhibázottnak tartja. A Tisza körül kialakult konfliktust azért látja különösen érdekesnek, mert a párt többmilliós, szükségszerűen heterogén választótábora nem valamely gazdasági, újraelosztási vagy világnézeti ügy, hanem egy viszonylag szűk személyi kérdés mentén kezdett látványosan megoszlani.
Schiffer úgy véli, Magyar Péter és a Tisza részben saját korábbi politikai kommunikációjának következményeivel szembesül.
Szerinte a párt azt az illúziót keltette támogatóiban, hogy a kormányváltás után közvetlenül beleszólhatnak fontos személyi döntésekbe, miközben egy parlamentáris rendszerben ezekért a választáson többséget szerző politikai erőnek kell vállalnia a felelősséget. „Ezt nem lehet demagóg módon áthárítani az emberekre” – fogalmazott. Schiffer szerint a jogállamiság ráadásul nemcsak a kormány és a parlament hatalmát korlátozza, hanem a választói akaratnak is határt szab: egy politikai többség sem követelheti, hogy előre kijelölt embereket megfelelő jogi eljárás nélkül nyilvánítsanak bűnösnek. A gyors megtorlást követelő politikai logikát ezért a jogállami működéssel összeegyeztethetetlennek tartja.
A hivatal vezetőjének kiválasztásáról Schiffer azt mondta, a szóba került személyek közül szakmailag Molnár Csabát tartotta volna a legalkalmasabbnak, mivel volt rendőrtisztként szerinte megfelelő nyomozati és vagyon-visszaszerzési tapasztalattal rendelkezik. Ligeti Miklós és Ungár Anna elhivatottságát és személyes tisztességét ugyanakkor nem kérdőjelezte meg, de problémásnak nevezte, hogy egy kvázi ügyészi jellegű szervezet élére nem jogász kerül. A személyi küzdelmek mögött egyúttal különböző politikai és értelmiségi hálózatok versenyét látja: szerinte Magyar Péter igyekszik korlátozni az NGO-khoz és a progresszív értelmiségi körökhöz kötődő szereplők befolyását a legfontosabb hatalmi pozíciókban. Schiffer szerint mindez arra is rámutat, hogy a Tisza mögött nincs olyan mélyen beágyazott pártszervezet, amelyen keresztül a vezetés stabilan kezelhetné ezeket a belső érdekellentéteket.
A beszélgetés második nagy témájában Schiffer rendkívül élesen bírálta Orbán Anita külügyminisztert.
Különösen visszásnak nevezte, hogy Orbán Anita külföldi beavatkozásról és dezinformációs kampányokról beszélt a választások kapcsán, miközben Schiffer szerint az ezekkel kapcsolatos korábbi állításokat nem támasztották alá megfelelő bizonyítékokkal. A külügyminisztert „az egész kormánynak a legnegatívabb szereplőjének” nevezte, és szakmailag alkalmatlannak tartja a posztra. Egyben azt is kérdésesnek nevezte, milyen diplomáciai tapasztalatok és politikai megfontolások alapján vált Orbán Anita a kormány egyik legfontosabb szereplőjévé, illetve a miniszterelnök első számú helyettesévé.
Schiffer tágabb értékelése szerint a Tisza-kormány első hónapjaiban a külpolitika az egyetlen olyan jelentős közpolitikai terület, ahol valóban markáns irányváltás történt. Úgy látja, hogy oktatásban, munkaügyben, adópolitikában és más fontos területeken egyelőre nem rajzolódott ki a korábbi rendszerrel homlokegyenest ellentétes politika, a külpolitikában viszont igen.
Értelmezése szerint
az Orbán-kormány önálló, nemzeti érdekképviseletként meghatározott külpolitikai stratégiáját egy erősen EU- és atlanti orientációjú megközelítés váltotta fel.
Schiffer ezt úgy foglalta össze, hogy az új stratégia szerint Magyarországnak lényegében ne legyen önálló külpolitikája, hanem annak irányát az európai intézményrendszer határozza meg. Orbán Anita kormányzati szerepét is ennek az irányváltásnak a részeként értelmezi.