Osváth Zsolt, az ismert videós influencer az új Tisza-kormány első bő száz napját értékelte, alapvetően támogató, de egyre kritikusabb pozícióból. Azt hangsúlyozza, hogy a kormányváltás támogatása nem jelenthet feltétlen lojalitást az új hatalomhoz: szerinte veszélyes jelenség, hogy a Magyar Pétert vagy a Tiszát bíráló újságírókra, véleményformálókra és korábbi támogatóikra gyorsan „népharag” zúdul. Saját szerepét sem kormánypárti propagandistaként képzeli el, hanem olyan közéleti szereplőként, akinek az új kormány hibáira is fel kell hívnia a figyelmet. Úgy látja, áprilisban sokan elsősorban a régi rendszer ellen szavaztak, és inkább remélték, mintsem biztosan tudták, hogy a kormányváltás egyben rendszerszintű változást is hoz.
Száz nap elteltével azonban szerinte már kevés azt ismételni, hogy „a Fidesz rossz, a Tisza pedig jó”: az új kormány teljesítményét önmagában is értékelni kell.
Különösen hosszan foglalkozik az úgynevezett „Zsolti bácsi” ügy és a gyermekvédelem körül kialakult történet utóéletével.
Értékelése szerint az ügy végül „végtelenül aljas és undorító politikai fegyvercsatározássá” vált,
amely elsősorban a valódi gyermekvédelmi ügynek ártott. A megszólaló azt állítja, hogy a sértettként bemutatott fiatal történetében utólag komoly ellentmondások és hiányosságok jelentek meg, miközben pénzgyűjtés, támogatói kampányok és jelentős nyilvánosság épült az ügy köré. Szerinte mindezek ellenére nem következett be az az érdemi előrelépés, amelyet a történet súlya indokolt volna.
A „Zsolti bácsi” történet legkárosabb következményének azt tartja, hogy szerinte hiteltelenítheti a későbbi, valódi áldozatok megszólalásait és a nekik szervezett segítséget.
Attól tart, hogy egy következő esetben az emberek már szkeptikusabban reagálnak majd a támogatási felhívásokra, mert úgy érzik, korábban pénzt adtak és kampányokat támogattak, miközben nem kaptak világos választ arra, mi lett az ügy eredménye. A megszólaló ugyanakkor kifejezetten leszögezi, hogy továbbra sem állítja: az érintett fiatalokkal szembeni szexuális visszaélések nem történtek meg. Azt feltételezi, hogy valós és valótlan elemek keveredhettek egymással, és szerinte éppen ezért kellett volna a történetet felkaroló politikusoknak, influenszereknek és aktivistáknak sokkal alaposabban ellenőrizniük az információkat.
A szerző önkritikusan hozzáteszi, hogy ő maga is hitt a történetnek, ezért nem kizárólag másokat hibáztat.
Úgy véli, olyan érzelmi reakciókat váltott ki az ügy, amelyekre minden gyermekvédelem iránt érzékeny ember könnyen reagálhatott. Ettől függetlenül a DK-tól a Tiszán át az ügyet támogató influenszerekig és aktivistákig minden érintett felelősségét felveti.
Különösen azt kifogásolja, ha a gyermekvédelem, az áldozatok támogatása vagy a pedofília elleni fellépés politikai, anyagi vagy személyes márkaépítési eszközzé válik. Megfogalmazása szerint „bizniszt csinálni a pedofília elleni küzdelemből” elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy ezt sértettként, aktivistaként vagy jogvédőként teszi valaki.
Szerinte az egész történet legnagyobb vesztesei azok a tényleges áldozatok lehetnek,
akik nem pénzt vagy politikai figyelmet keresnek, hanem valódi segítségre szorulnak.
A kormány első száz napjának más ügyeiben jóval vegyesebb mérleget von. Az energiaválság kezelését például kifejezetten sikeresnek tartja, miközben óv attól, hogy az új politikai kultúra minimális követelményeit rendkívüli teljesítményként ünnepeljék. Ha egy politikus szabálysértést követ el, majd vállalja érte a jogi következményeket, az szerinte nem hőstett, hanem egy demokratikus rendszerben elvárható minimum. Hadházi Ákost azért védi meg, mert szerinte korábban következetesen a korrupciót kutatta, ezért természetesnek tartja, hogy a Tisza környezetében észlelt problémákról is beszéljen. Kettős mércét lát abban is, hogy Hadházi nem kapott kormányzati szerepet, miközben más, korábban szintén a régi rendszerhez valamilyen módon kapcsolódó szereplők igen. A videó alapelve ezen a ponton is az, hogy az új hatalom kritikája önmagában nem árulás.
Hasonló kritikát fogalmaz meg az állami rendezvények és a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatal körüli vitáról. Saját vendéglátóipari tapasztalatán keresztül azt kifogásolja, hogy az új rendszerben sem látott átlátható pályázati lehetőséget az állami rendezvényeken való megjelenésre, bár elképzelhetőnek tartja, hogy ezt az időhiány és a kapkodás okozta. A vagyonvisszaszerzési hivatal vezetőjének kiválasztásánál viszont azt hangsúlyozza, hogy a demokrácia nem Facebook-lájkok alapján működik. A választók felhatalmazást adtak a parlamenti többségnek és a kormánynak, ezért a politikai vezetésnek kell meghoznia a döntéseket és vállalnia azok következményeit. Unger Annával kapcsolatban maga is szkeptikus, de korainak tartja az ítéletet, hiszen a hivatal gyakorlatilag még el sem kezdte működését. Kifejezetten pozitívumnak tekinti, hogy a vezetőjelölt nem ígért azonnali elszámoltatást, hanem jelezte: komoly büntetőeljárások akár évekig is eltarthatnak.