„Itthon vagyok.
S ha néha lábamhoz térdepel
egy egy bokor,
nevét is, virágát is tudom…”
(Nem tudhatom…)
Radnóti sorai jutnak eszembe ezen a mindannyiunk számára olyan fontos ünnepen. Mert ünnep a mai nap. Van otthonunk, hazánk. Vannak gyökereink. Van anyanyelvünk, saját kultúránk, közösségünk.
Szent István ünnepén a katolikus templomokban a sziklára épített házról szóló szentírási részt olvassuk. Építeni csak biztos alapokra lehet. Szilárd kősziklára.
Aki épít, az mindig a jövőbe tekint. Ha nincs jövőképünk, értelmetlen az életünk.
Az ember élete küzdelmekkel van tele. És nem elégít ki a Madách által Az ember tragédiájában megfogalmazott kijelentés, hogy „az ember célja a küzdés maga”.
Vörösmarty Mihály is fölteszi a kérdést: mi dolgunk a világon? Válasza a következő:
„Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!”
(Gondolatok a könyvtárban)
Kell, hogy legyen célja az életünknek. Úgy fogalmazhatunk, hogy emberibbé, élhetőbbé kell tennünk a világot.
Szent István felismerése az volt, hogy a kereszténység által lesz emberibbé a világ. Ezért kért és kapott Rómától koronát, ezért kötötte reménybeli utódjának, Szent Imrének a lelkére:
„Akik … hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük.” (Intelmek 1.)
„Légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess.” (Intelmek 10.)
Komoly figyelmeztetés ez mindenki számára, aki felelősséget vállal a közösségért, a községért, a városért, a nemzetért.
Az országért tenni kell, állandóan munkálkodni kell. Házat, hazát csak szilárd alapra lehet építeni.
És amit felépítettek elődeink, amit örökségül kaptunk, azt kötelességünk gondozni.
Törődni az örökséggel sosem lehet öncélú. Mindenki tartozik valahová: fontos és szent a család, amelyben felnő a gyermek. Fontos és szent a nemzeti közösség, amely egybetartja a családokat: a nemzetségek egymásra épülő hagyománya megtartó erő. Fontos és szent a nemzet kulturális öröksége: mindaz, amivel szebbé, élhetőbbé tették elődeink a világot. Fontos a történelmi örökség, fölösleges koloncként nem szabad eldobnunk arra gondolva, hogy mindegy, hogy hol élünk; mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk; nem számít, van-e közös kincsünk, amire ugyanúgy tekinthetünk mindnyájan.
Amikor valaki úgy gondolja, hogy az alapok nem fontosak, és ki lehet dobni mint fölösleges maradványt, összeomlik a ház. Ha valaki nem tekinti szentnek és kincsnek a családot, egy nemzet egyik leglényegesebb alapkövét emeli ki az épületből. Ha valaki fölöslegesnek tartja a nemzeti kultúrát, az anyanyelvet, az egyik leglényegesebb összetartó erőt dobja ki. Aki nem ügyel a nyelv, a beszéd, az egymással való kapcsolatteremtés tisztaságára, szétrepeszti a házat, a hazát, a nemzetet, mert a nyelvnek közösségteremtő ereje van a különböző gondolkodású, de mégis ugyanahhoz a nagy családhoz tartozó emberek között.
A személyiség méltósága olyan valóság, amely lényeges eleme a keresztény örökségnek. Minden ember egyedi, minden embernek joga van az emberi élethez. Minden embernek joga van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák meggyőződését, hitét, elköteleződését.
Senkinek sincs joga ahhoz, hogy a másik embert becsületében, emberi méltóságában sértse, gyalázza.
Az egyik legnagyobb kihívás napjainkban, hogy békét teremtsünk a társadalomban, hazánkban, amely a mi otthonunk. Nem várhatunk másokra, nekünk magunknak kell cselekednünk.
Ismerjük a mondást: nem elég becsületesnek lennünk, annak is kell látszani. Folytassuk tovább: nem elég magyarnak látszani, szívünk mélyén is annak kell lennünk. De nem elég, hogy szívünkben magyarok vagyunk, a nyilvánosság előtt is vállalnunk kell magyarságunkat.
Folytassuk még tovább: magyar nemzetünk alapjaihoz Szent István óta hozzátartozik a kereszténység. Nem elég hangoztatni, hogy keresztények vagyunk: szívünk mélyén és cselekedeteinkben is annak kell lennünk.
Ha kilúgozzuk társadalmunkból mindazt, ami összeköt bennünket a múltunkkal, tulajdonképpen társadalmi méretű öngyilkosságot követünk el.
Szent István ünnepe figyelmeztetés kell, hogy legyen az alapokra.
Szent István nagyon jól tudja, hogy az egynyelvű ország gyönge és esendő. Tudja, hogy különbözőek vagyunk. De azt is tudja és szívébe vési fiának, Imre hercegnek, hogy vannak közös értékek, amelyekhez ragaszkodni kell.
Bármennyire is különbözőek lehetünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyian ugyanazon a földön állunk és ugyanaz az ég van fölöttünk. S hogy itt élnünk s halnunk kell – egymást elfogadva, igaz emberséggel.
Váci Mihály sorai ma is időszerűek:
„Nem elég jóra vágyni:
a jót akarni kell!
És nem elég akarni:
de tenni, tenni kell!
A jószándék kevés!”
(Nem elég)
A hívő ember azzal a meggyőződéssel él, hogy a saját ereje kevés.
Segítségre van szüksége. Felülről. Ezért olyan megrendítő a mai ünnepen különösen is nemzeti imádságunk:
„Isten, áldd meg a magyart!”