A magyar kulturális élet megosztottságáról, a Nemzeti Színház körüli konfliktusokról, a kárpátaljai magyarság helyzetéről és az elmúlt másfél évtized kultúrpolitikájáról is beszélt Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója a Magyar Egység Mozgalom 1/1 című műsorában. A rendező szerint a magyar kultúrában továbbra is mély törésvonalak húzódnak, miközben a nemzeti gondolatnak és a hazaszeretetnek természetes alapértéknek kellene lennie.

Vidnyánszky úgy látja, a kulturális életben évtizedek óta létezik egy erős szembenállás, amely nem a 2010 utáni időszakkal kezdődött.

Saját pályáján 2002-t nevezte meg fontos fordulópontként: az új Nemzeti Színház megnyitásakor szembesült azzal, hogy a szakma meghatározó szereplői közül többen magát a „nemzeti” jelzőt és a Nemzeti Színház intézményét is megkérdőjelezték. Mint mondta, ekkor tudatosult benne igazán, hogy az általa Beregszászból hozott színházeszmény eltér a magyar szakmai elit egy részének felfogásától. Ezt a szemléletet vitte tovább később Debrecenben, majd a Nemzeti Színházban is.

A rendező visszautasította azt az állítást, hogy a jobboldali kultúrpolitika célja az ellenkező világnézetű művészek kiszorítása lett volna. Érvelése szerint, ha ez lett volna a szándék, akkor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is eltávolították volna a másként gondolkodó oktatókat, illetve más színházakkal szemben is felléptek volna. Azt mondta: nem a teljes kulturális élet „begyűrésére” törekedtek, hanem arra, hogy az általuk képviselt gondolatok is helyet kapjanak benne.

Vidnyánszky Attila ugyanakkor úgy érzi, ezen a téren továbbra is „vesztes helyzetben” vannak.

Saját megítéléséről azt mondta, Nemzeti Színház-i kinevezése után rendkívül erős hazai és nemzetközi ellenállással találkozott. Állítása szerint külföldön homofób és fasiszta szereplőként bélyegezték meg, aminek következtében korábbi nemzetközi meghívások és turnék maradtak el, és több évbe telt, mire ismét jelentősebb nyugat-európai színpadokon tudtak megjelenni. Úgy véli, a Nemzeti Színház munkáját a kezdetektől olyan szakmai és sajtóbeli ellenszenv kísérte, amely az előadások és a társulat megítélésére is hatással volt.

Vidnyánszky ugyanakkor nem állította, hogy egyetértett volna az elmúlt 16 év minden kultúrpolitikai döntésével.

Arra a kérdésre, voltak-e szerinte hibás lépések, úgy válaszolt: „sok”.

Konkrét példaként az Erkel Színház átalakítását említette. Szerinte az intézmény korábban azt a fontos szerepet töltötte be, hogy széles közönség számára, megfizethető jegyekkel tette elérhetővé az operát, ezért ellenezte, hogy az épületet musicalközpontú irányba alakítsák át. Elmondása szerint erről Orbán Viktor miniszterelnökkel is komoly vitája volt.

Orbán Viktorról ugyanakkor elismerően beszélt: azt mondta, csodálja a miniszterelnök küzdőképességét, bátorságát és energiáját,

és továbbra is nagy tisztelettel viszonyul hozzá. Ezzel együtt hangsúlyozta, hogy kultúrpolitikai kérdésekben többször is vállalta vele szemben a véleménykülönbséget.

Az interjú egyik hangsúlyos témája volt Vidnyánszky kárpátaljai kötődése is. A rendező súlyos problémának nevezte a térség magyar közösségének fogyását és átalakulását. A beregszászi magyar színház társulata jelenleg Magyarországon, a Nemzeti Színházban dolgozik és hoz létre új produkciókat. Vidnyánszky számára a kárpátaljai magyar kulturális jelenlét fennmaradása nem pusztán színházi, hanem nemzeti ügy.

Pozitív példaként említette azokat a programokat, amelyek magyarországi diákokat vittek Kárpátaljára, Erdélybe és a Felvidékre,

valamint a kettős állampolgárság bevezetését. Utóbbiról azt mondta, számára és más határon túli magyarok számára is hitet és erőt adott, mert azt az érzést közvetítette, hogy a különböző országokban élő magyarok továbbra is összetartoznak.

Vidnyánszky a Nemzeti Színház feladatát is ebből a gondolatból vezeti le. Színházeszményét Németh Antal egykori igazgató megfogalmazásával jellemezte: a Nemzeti legyen „nyelvében magyar, lelkében nemzeti és ízig-vérig színház”. Egyúttal hangsúlyozta, hogy a nemzeti karakter szerinte nem jelent bezárkózást: fontosnak tartja, hogy a magyar színház európai és világméretű összehasonlításban is megméresse magát.

Ennek egyik lehetséges kitörési pontját a világ nemzetiségi és kisebbségi színházainak összekapcsolásában látja. Elmondása szerint két éve dolgoznak egy ilyen nemzetközi hálózat kialakításán, amelyhez a világ számos pontjáról találtak partnereket. A kezdeményezés folytatása azonban bizonytalanná vált, mert az ehhez szükséges iroda működtetésére nem kapták meg a várt pályázati támogatást.

+ −