1. Ellenzéket váltani

A korábbi politikai berendezkedés egyik csapdája volt a létező, de széttagoltan vagy összefogva is halovány ellenzék. Akik ahhoz gyengék voltak, hogy – egészen súlyosan összeomlásos helyzetektől eltekintve – érdemi veszélyt jelentsenek egy választáson, de ahhoz elég erősek, hogy nagyon megnehezítsék az új belépők dolgát. Amikor Magyar Péter színre lépett, egészen világos volt, hogy nem működhet az, hogy nem vesz tudomást erről az intézményesült, tagsággal, aktivistákkal, szellemi és anyagi hátországgal bíró világról. Hogy előbb-utóbb meg kell állapodnia velük, és bevonni a kevésbé reménytelen részüket. Egyértelmű volt, hogy enélkül nem sikerülhet.

De sikerült? Sikerült.

2. Kormányt váltani

Oké, a szuperdomináns ellenzéki pozíciót sikerül megszerezni, de hogyan tovább? Annak idején sokszor mondtuk az új választási rendszerről, hogy az nem a Fideszt, hanem a mindenkori legerősebb szereplőt erősíti tovább, de azt aligha gondoltuk, hogy ezt egyetlen lendülettel, két év alatt fordíthatja valaki a maga javára. A Fidesz választásról választásra szemérmetlenebbül élt (vissza) a hatalmából fakadóan egyenlőtlen erőforrásokkal. Még a Fidesz másod- és harmadvonalában is több volt a politikai tehetség, mint a kihívók soraiban. Sorolhatnánk a tényezőket, de minden egy irányba mutatott: ezt egy, lényegében a semmiből érkező szereplő nem fogja tudni egyetlen lendülettel legyőzni. (Egy zárójelet talán megér, hogy mennyire volt aktív alakítója a Tisza mindennek, vagy csak a Fidesszel szembeni, ugyancsak megszolgált ellenérzések elemi áradatával sodródott? Kívülről úgy tűnt, hogy a mozgalom valódi kampánya a március 15-i nagy meneteléssel véget ért, az utolsó hónap már csak megtörtént vele, és a végső hajrát mindenféle mágikus realista erők határozták meg.)

De sikerült? Sikerült.

Két lehetetlen küldetés teljesítve.

Az, hogy Magyar Péter gátlástalanságban és populizmusban verte agyon Orbánt, óriási előny volt – de csak április 12. mámoros éjszakájáig. Április 13-tól már hatalmas teher és fojtogató béklyó.

3. Politizálni

Az egész Tiszában a mai napig egyetlen politikus van, Magyar Péter (a kormányban meg, Vitézynek köszönhetően, kettő). A többiek jó-rossz orvosok, ügyvédek, kereskedők, biztosítási ügynökök és állatkert-igazgatók, akik megnyertek egy Tisza-kasztingot, de nem politikusok. Hogy azzá lesznek-e? Az eddig látottak alapján inkább nem, mint igen: egyelőre még az első körös EP-képviselők, a Tisza-világ veteránjai sem lettek azok. Hogy akkor micsodák? A miniszterelnök korábbi értékelése rá jellemzően könyörtelen, gúnyos, ám fájdalmasan pontos: (politikai értelemben) kólás dobozok. Ennek a felállásnak kampányhelyzetben tagadhatatlan előnyei vannak, ha a frontember energikus és elnyűhetetlen. Hatalmi helyzetben viszont a lehetetlennel határos, hogy valaki egyszerre legyen miniszterelnök, házelnök, frakcióvezető, fődiplomata, fenékküszöb-felügyelő és a falu bikája. Úgy kell túllépni a one man show-n, hogy ezt a One/The Man nem is ambicionálja különösebben.

De sikerül?

4. Kormányozni

Kormányozni sokkal hálátlanabb dolog, mint kívülről gondolná az ember. Teljes rivaldafényben, tizenpármillió könyörtelen kritikus (plusz a kíváncsi külföldi kibicek) szeme láttára kell döntésről döntésre keresgélni a kisebbik rosszat. A kormányablakok forgalmi engedélykiadásának biztosításától a történelmi, sorfordító közéleti kérdésekig. Ki vágyik erre? Mindezt egy szinte átláthatatlan, össze-vissza huzalozott rendszerben, ahol évtizedes tapasztalattal sem egyszerű eligazodni. Az ügyvédek, tanácsadók, médiamunkások, NGO-civilek és szobatudósok azzal a meggyőződéssel érkeznek meg a minisztériumokba, hogy azért volt ilyen a kormányzás, mert eddig korrupt hülyék dolgoztak ott, de végre megérkeztek a tiszták, az okosak. Aztán lépésről lépésre, tégláról téglára érkezik a felismerés. Már az iktatás és az ügyiratkezelés is riasztó, és akkor még hol vagyunk attól, hogy bármilyen politikai akaratot úgy vigyünk keresztül a közigazgatáson, hogy a végére is maradjon belőle valami? És nem csak az állam olyan, mint egy szuperfinom, végtelen pontot végtelen szállal egymással összekötő pókháló, hanem a társadalom egyéb alrendszerei is. Ki gondolná, hogy a közszolgák béremelését nem ünneplés, hanem felháborodás kíséri, mert hogy nem erről (ennyiről) volt szó? Ki gondolná, hogy amikor a gyilkos versenyben idecsábított, de népszerűtlen akkugyárakat rugdossa nagy elánnal, lehet, hogy a magyar GDP-t meghatározó autógyárak szisszennek fel? És amikor egyetlen maratoni beszédben legalább négyféle (Ganz Ábrahám, Hugonnai Vilma, Jeney Lajos, valamint Wekerle Sándor) programot hirdetnek meg, mintegy mellékesen még a magyar New Dealt is bejelentve melléjük, az érett gyurcsányizmust megélő politikabuzik fejében bekapcsol a vészcsengő. A kormányzásba kétségtelenül belejön az ember idővel, 8-10 évnyi ellenzéki felkészülés után Orbánék is megoldották valahogy '98-ban.

De sikerül?

5. Alkotmányozni

Az alkotmányozás nagyon jól hangzik: minden politikus és politikai közösség álma, hogy történelmi léptékű időszakra határozza meg egy egész nemzet jogi kereteit. De még egy ideológiájában, értékeiben, világképében kiforrott politikai alakulat számára is a lehetetlennel határos küldetés egy konszenzuális, össznemzeti alkotmányt létrehozni, nem hogy egy politikai értelemben üres és bizonytalan entitásnak. Van ennek egy jogtechnikai része: akik hónapok alatt nem képesek eljutni a faék egyszerűségű minisztériumi szmsz-ekig, majd azok rakják össze minden jogszabályok koronagyémántját? A tartalmi rész meg még ennél is nehezebb. Körülbelül két mondat van, amiről legalább házon, azaz saját szavazótáborukon belül 90% fölötti a konszenzus:

A Nyugat jó. Orbán rossz.

De a többi?! Nő-e az anya? Férfi-e az apa? Tilos-e az életvitelszerű közterületen tartózkodás? Védenie kell-e az államnak az ezeréves keresztény kultúrát? És egyáltalán,

egyenlő jogokat élvezzen-e gizsgugya és kisgyerek?

A miniszterelnök tavaszra új, népszavazással megerősített alkotmányt ígért a nemzetnek.

De sikerül?

+ −-5