(...)
Machiavelli nyomán szokás mondani, hogy a cél szentesíti az eszközt. Carl Schmitt szerint pedig az a szuverén, aki a kivételes állapotról dönt, és ilyenkor a szabályok már nem kötik.
Én nem így gondolom. Ha így lenne, a hatalom önmagát mentené fel:
a döntéshozó a saját döntéséből vezetné le, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok.
Végül: elég természetes emberi magatartás, hogy elfogultak vagyunk a sajátjaink iránt. A lojalitás, a közös érdek, a „mi” érzése mind arra húz, hogy a mi oldalunk hibáját kontextusnak lássuk, a másikét jellemhibának. Ez nem gonoszság. Ilyenek vagyunk, nem szentek.
De érdemes tudni, mikor lépünk át bizonyos határokat: azt, amit a jog tilt, és azt is, amit az igazságérzetünk akkor is tilt, amikor a jog hallgat. Mert van különbség aközött, hogy a sajátjainknak egy kicsit többet elnézünk, és aközött, hogy olyasmire is fátylat borítunk, amit az ellenfelünknek soha.
Erre van egy egyszerű próba:
ha ugyanezt a másik oldal csinálta volna, ugyanígy mondanám? Ha nem, akkor ott már nem erkölcsöt képviselek, hanem csapatot.
Ezért kellenek olyan szabályok, amelyek nem függnek a szimpátiámtól: független bíró, nyilvános eljárás, és olyan emberek, akik a saját táborukat is meg merik állítani.