Magyar Péter az épített örökségéért és az európai közösség jövőjéért aggódik. Miután ezt meglehetősen kirekesztő módon teszi, kénytelen vagyok reagálni rá.
Ha Franciaországban látunk egy fekete vagy barna bőrszínű embert, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az illető nagy valószínűséggel nem bevándorló. Fekete és barna bőrszínű emberek milliói dolgoznak és tanulnak Franciaországban, fizetik az adót, nevelik a gyerekeiket, részt vesznek a közös nemzet építésében, politikai szerepet töltenek be, mint teljesjogú francia állampolgárok. Amennyiben MP a francia nemzethez szól, akkor feketék és barnák millióihoz is szól.
Amennyiben MP szerint a feketék és barnák nem franciák, akkor ez a vélemény sajnálatos módon rasszista jegyeket mutat, ami természetesen nem egy lezárt, végleges állapot, lehet rajta dolgozni, például úgy, hogy az ember nem a szélsőjobb kottájából énekel, hanem utánajár a témának és tájékozódik.
(...)
A magyar közélet békés tüntetést akar látni, és elfordítja a tekintetét a teljesen nyilvánvaló rendőri erőszak láttán. Van egy olyan elképzelés, hogy ha a tömeg békés, még akkor is, ha provokálják (akár a rendőr a gránáttal, akár a miniszter a cinizmusával), akkor könnyebben eléri a célját. Különösen igaz ez az állítás Magyarországon, ahol 16 évnyi békés tüntetéssel semmit sem értek el a tiltakozók. Nem állítom, hogy a gyújtogatás hatékony, és az egyetlen célravezető módszer. Messze nem. De az eseményeket közvetlen közelről követő, tüntetésekben résztvevő emberekkel folytatott beszélgetések azt a meggyőződést erősítik bennem, hogy a nép, amelynek se fegyvere, se védőfelszerelése, se semmiféle biztosítéka arra nézvést, hogy a politikai elit valaha is komolyan veszi, egy olyan országban, ahol királyt is öltek és várost is gyújtottak már föl, nem fogja ölbe tett kézzel tűrni, hogy szórakozzanak vele.
Erről természetesen lehet vitázni és egyet nem érteni, de azt a jelenséget, ahogy a magyar közélet a miniszterelnök hathatós támogatásával lesz a szélsőjobboldali politika szócsöve, nehéz megemészteni. Hiszen már nem is a rombolás a leglényegesebb állítás, hanem a bőrszín, a feltételezett származás és az ehhez kapcsolódó jogi státusz, nem ritkán a vallás, ami meg aztán igazán kellemetlen fejlemény. Megdöbbentő, ahogy az április 12-én felszabadult magyar nyilvánosság milyen készségesen sorol vissza ugyanabba a nyelvezetbe, ahonnan korábban elrúgta magát.
(...)