Biedermann regénye egy elképzelt erdélyi magyar arisztokrata család, Lázárék történetét meséli el az 1900-as évektől a Kádár-korszak kiépüléséig egy családtörténethez mérten viszonylag rövid terjedelemben, szűk háromszáz oldalon. A szöveg relatív rövidsége és a legfiatalabb szerzőgeneráció friss látásmódját sejtető mű a családregény megújítását, illetve a közéletünket máig meghatározó huszadik századi történelem újraértelmezését ígéri. Ám ez az elvárás érvénytelen és igazságtalan is a szerzővel szemben, aki – tekintve, hogy maga is a magyar arisztokrácia leszármazottja – elsősorban talán személyes kötődése miatt érezte szükségét annak, hogy elmesélje ezt a történetet. A regényt olvasva, úgy gondolom, ez az álláspont védhető is. Biedermann regénye inkább történelembe ágyazott mese, semmint íróasztal-beszakító történelmi regény.
(...)
De kétségtelen, hogy az egész valahogy mégis szép. Mert ami miatt a regény egyedinek mondható, az a nyelvezete szépsége, érzékenysége, Biedermann elbeszélői arányérzéke, és az a végső soron szimpatikus hozzáállás, hogy a szerző kevésbé értékelni akar, vagy szájba rágni, inkább láttatni. Noha a történelmet kicsit direkten adagolja – következik ez talán Biedermann életkorából is –, prózaírói tehetsége egészen kivételes; nem pusztán arról van szó, hogy pályakezdőhöz képest jól ír, és – ahogy mondani szokás –, érdemes rá figyelni: egy, a korunktól szokatlanul idegen képességet villant fel, alig több mint húsz évesen. A Lázár ugyanis minden narratív hiányossága, a koncepciót illető „mulasztása” ellenére is egy érett szerző már-már klasszicizáló művének tűnik. Mindemellett, ha Proust hatása felől közelítjük meg a regényt, talán könnyebb definiálni, milyen szándék vezérelte, illetve miféle prózapoétikát követett, milyen életérzésből merített ihletet. Az inspiráció és a kontextus azonosítása – és a szerző körüli felhajtás – azonban nem támaszthat meg egy könyvet, annak teljes mértékben a saját lábán kell állnia. Erre lehet, hogy Biedermann esetében még várnunk kell, esetleg a következő művéig. De az a megérzésem, hogy nem túl sokáig.
A regényt övező népszerűség mindemellett sajátos árnyalatot kaphat Magyarországon. Krasznahorkai László Nobel-díja, illetve a szintén magyar származású David Szalay Booker-díja és a Test népszerűsége után Biedermann személyében ismét magyar kötődésű szerző tűnik fel a világirodalom élvonalában. A már többször emlegetett felhajtás és az elvárások talán még erőteljesebbek is nálunk, és az ebből fakadó feszültséget ő is érzi, ahogy azt Könyves Magazinnak is elismerte. Amiről a regényben ír, jelentős részben számunkra jól ismert történés, így ezek itthon viszonylag kevés leleplező erővel rendelkeznek, de a szerző nem is láttatja a történelmet radikálisan új perspektívában. Miután – például – Esterházy Péter számos módon meg- és szétírta ezt a témát (mármint az arisztokrácia történeteit), annyira nem is könnyű ez. De nem feltétlenül kell erős állításokat elvárnunk: a stílus önmagában is tekinthető egyedi megközelítésnek.
(...)