Ma száz éve jelent meg a Micimackó. Mivel beszélő plüssállatok szerepelnek benne, valamiért a legtöbben azt hiszik róla, hogy gyerekkönyv. Szerintem kőkemény abszurd. Leginkább Samuel Becketthez tudnám hasonlítani.
A világirodalom egyik leglidércesebb, torokszorító befejezése így szól:
- Mit fogok megérteni?
- Á, semmit! - Róbert Gida nevetett és felugrott. - No gyere!
- Hová? - kérdezte Micimackó.
- Akárhová - mondta Róbert Gida.
Így aztán együtt elindultak. De akárhová mennek, és akármi történik velük útközben, az Erdő végében, az Elvarázsolt Völgyben a kisfiú meg a medvéje mindig játszani fognak. (Karinthy Frigyes fordítása)
Ezt a kétségbeejtő, örök körforgásba dermedt fatalizmust tényleg csak a Godot-ra várva utolsó mondatai és a rendezői utasítás übereli:
Estragon: „Nos? Menjünk?”
Vladimir: „Menjünk.”
Maradnak.
(Kolozsvári Grandpierre Emil fordítása)
Száz év metafizikai magány.