Az iráni háború kimenetelét egyre nehezebb megjósolni. Szeptember végén az előrejelzések az amerikai taktikai nukleáris fegyverek bevetésétől kezdve egy megállapodáson át a háború kiterjedéséig terjedtek. Az elemzők mellett a piaci szereplők is tanácstalannak tűnnek: a J.P. Morgan globális pénzügyi vállalat most először jelezte, hogy nincs megfelelő modellje a háború végjátékának elemzésére és a várható forgatókönyvek azonosítására.
Paradox módon azonban, ha a konfliktus következő szakaszát nem is, az azt követő regionális rendszerrel kapcsolatban már tudunk előrejelzéseket tenni. Ugyan a háború utáni rend alapjaiban nem lehetünk teljesen bizonyosak, annak kontúrjai kezdenek felsejleni. Bárhogy is alakul az iráni válság, az alábbi három probléma nagy valószínűséggel megmutatja, milyen lesz a Közel-Kelet jövője.
1. Részleges amerikai kivonulás – és mi jön helyette?
A Közel-Kelet biztonsági környezetét az 1990-es évek eleje óta meghatározta a nagyarányú amerikai katonai jelenlét. Ez ugyan nem tette Washingtont mindenhatóvá, csak a legerősebb szereplővé a régióban. Az amerikai katonai jelenlét sosem volt állandó, sokszor nőtt vagy csökkent: az iráni háborút megelőző időszakban kb. 40 ezer amerikai katona teljesített szolgálatot legalább 19 különböző bázison Egyiptomtól Bahreinig.
A Közel-Keletről való amerikai kivonulás kérdése legalább másfél évtizede napirenden van, ugyanakkor stratégiai szintű változást egyik adminisztráció sem hozott. Barack Obama két elnöki ciklusa (2009-2017) alatt ugyan meghirdették a Kelet-Ázsia felé való fordulást, a gyakorlatban azonban az Iszlám Állam elleni iraki és szíriai beavatkozások még növelték is átmenetileg a katonai jelenlétet. Donald Trump (2017-2021) első ciklusában nem indított újabb háborúkat, de nem is merült fel az amerikai bázisok leépítése. Joe Biden kormánya (2021-2025) alatt sor került az afganisztáni kivonulásra, ez azonban a Közel-Keletet nem érintette, sőt: 2023. október 7-e utáni feszültségek miatt ismét a figyelem középpontjába került a régió.
Így tehát joggal lehetünk szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a régóta várt vagy félt amerikai kivonulás valóban meg fog-e történni. Sok elemzőhöz hasonlóan én is azt gondolom, hogy a háború után feltehetően csökkenni fog az amerikai jelenlét a térségben. Ez a helyzet ugyanis három okból eltér a korábbiaktól.
(...)
2. Meddig terjeszkedik Irán, Izrael – és Törökország?
(...)
A mostani helyzetben sokan figyelmen kívül hagyják Törökországot, már csak azért is, mert rengeteg belső kihívás csökkenti a török külpolitikai mozgásteret. Ezek az elemzések általában leegyszerűsítik a regionális képet a két csoportra: egy Izrael és Amerika-barát, valamint egy Irán-barát hálózatra. Ez azonban nagyon félrevezető. Attól még, hogy Izraelt sokan népirtással vádolják a térségben, még nem fogják elfelejteni Irán rakétatámadásait és a Teheránnal való történelmi feszültségeket. Ugyanúgy attól még, hogy egy országot megtámadott Irán az elmúlt hónapokban, attól még annak vezetése nem akar feltétlenül egy képen mutatkozni Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel. Ez a helyzet, kiegészülve a jelenleg igen pragmatikus külpolitikával és erős védelmi iparral, kifejezetten előnyös lehet Törökország számára.
3. Az Öböl-államok válságban?
A három nem-arab állam ismételt erősödése azért is újszerű, mert az elmúlt évtizedben sokkal több szó esett a Perzsa-öböl arab államainak növekvő befolyásáról. Szaúd-Arábia a fiatal trónörökös és de facto vezető, Mohamed bin Szalmán alatt elindította a térség legmeghatározóbb modernizációs programját, a Vizió 2030-at. Az Egyesült Arab Emírségek kiterjesztette gazdasági és katonai befolyását, meghatározó partnerévé válva szinte az összes térségbeli államnak. A náluk jóval kisebb Katar földgázzal fűti a világgazdaság jelentős részét, közvetítőtevékenysége pedig kulcsszereplővé tette Palesztinától Ruandán át Iránig.
A jelenlegi háború ugyanakkor megmutatta az arab monarchiák sebezhetőségét és külpolitikai válságát. Egyrészt mára kiderült, hogy az amerikai védőernyő és az aktív diplomácia nem adott biztonságot. Még úgy is, hogy ellenük Irán (és Katarral szemben Izrael is) aktív támadásokat hajtott végre, az Öböl-államok nem tudnak érdemben fellépni és nem tudták saját biztonságukat garantálni. Hatalmas és kézzelfogható gazdasági befolyásukat nem mindig tudják politikai érdekérvényesítésre fordítani, és nem tudják velük megoldani a komplex geopolitikai válságokat.
(...)