Az emberiség soha nem lesz jó
Nem is olyan apránként rá kell jönnünk, soha, de soha nem mondhatjuk azt, hogy a világon nagyjából már mindent láttunk, komolyabb meglepetés sem érhet minket és a maximum az eddigi cselekmények valamilyen formában való újraélése. Mert persze elméletben igaz az, hogy minden háború ugyanolyan, legalábbis embertelenségében és emberellenességében, azóta, hogy az első megtörtént – talán még kőbaltákkal sem –, de egy generációnak minden egyes történés valami újat jelent.
És ahogy láttunk már – így, többes számban mint emberiség – t€rrorm€rényleteket, amelyek tekintet nélkül nagyságukra, borzalmasak és sokkolóak, mégiscsak a korombeliek és a nálam idősebbek emlékezetébe bevésődött az, hogy éppen mit csináltunk és hol voltunk 2001. szeptember 11-én. Olyan dátummá vált ez – rámutatva arra, a globalizáció milyen szinten működik –, mint Kennedy elnök meggyℹ️lkolásának napja, amiről pontosan ugyanígy tudta minden amerikai, aki akkor már eszmélt, hogy pontosan mit is tett azokban a percekben, amikor tudomást szerzett arról.
Mert a World Trade Center elleni merénylet – a Pentagont se feledjük, illetve a célba nem ért, lezuhant negyedik repülőgépet – több generációnak meghatározta azt, miként viszonyul a világhoz. Keleten és Nyugaton egyaránt. Mi, akik minden kifacsartságával és elm€bajától független, rendületlenül a Nyugathoz tartozunk – nem mintha óriási tragédia volna az ellenkezője, de ettől még így van –, megtanultuk, hogy minden világjobbító, liberális előrejelzés dacára sem ért véget a történelem. Az a Fukuyama-féle, békés feloldódás, hogy aztán most már a hidegháború vége és a Szovjetunió szétesése tényleg elhozza a világbékét és soha többet nem kell olyan nagyon semmiért sem aggódni, ami a nyugati világban történik, egy szempillantás alatt morzsolódott szét. Nyilván ezt sokan sejthették korábban is, de a szimbolikus pillanatok pont azért szimbolikusak, mert jóval többet mutatnak annál, amint amik ott és akkor, valós megtörténtük idején látszik.
Mi, közép-európaiak pillanatnyi eufóriába sem ringathattuk magunkat a csodálatos jövőt várva,
hiszen a hidegháború vége után kitört a balkáni háború, óriási áldozatokkal és népℹ️rtásokkal. Mindezt csak azért mondom el, hogy rákanyarodjunk az orosz–ukrán, illetve az izraeli–palesztin háborúra. A jelenben az a sanyarú biztosság, hogy milliók szenvednek.
Izraelben, Palesztinában és Ukrajnában – sőt, bizony, Oroszországban is, mert oda ugyan nem ért el a háború a maga tényszerű valóságában, de az anyákat, apákat, testvéreket, feleségeket és gyermekeket nem érinti a gyász milyenségében, hogy ki az agresszor és ki az elszenvedője az agressziónak. Aki pedig ama minimális distinkcióra sem képes, hogy a vérontást magát és a védtelenek szenvedését tekintse a legnagyobb rossznak, az másra sem nagyon képes.
És akkor hol van még számos helye a világnak, amiről a Nyugat nem beszél és nem különösebben tartja hasznosnak, hogy kérdésüket elővegye? Az igazság az, hogy egy kicsit magunk is elhittük, minden világok legjobbikában élünk és ezt az ideánkat nem szeretnénk feladni – még akkor sem, ha a történelem vége nevezetű dajkamesét már elengedtük. Van ez a meggyőződésünk, hogy ha a nagy számokat nézzük, akkor valóban soha nem látott jólétben él az emberiség igen jelentős része, mi több, soha nem látott műveltséggel is rendelkezik; összehasonlíthatatlanul nagyobb lehetősége van bárkinek tanulni, világot látni, karriert építeni a világ számos táján, orvostudományunkat és technikai tudásunkat még a pár évtizeddel ezelőtti állapotokkal sem lehet összehasonlítani, annyit fejlődtünk, és így tovább.
Ettől még egy kicsit sem törődünk egymással jobban, és ember embernek pontosan ugyanúgy a farkasa.
Hadd nyomatékosítsam újfent: az üres, cél nélküli jóemberkedés távol áll tőlem, az úgynevezett humanizmus vadhajtásai annál is messzebb, de lassan csak észre kell vegyük, hogy semmivel sem vagyunk jobbak, mint ezer éve. Semmivel sem vagyunk könyörületesebbek, mint ötezer éve. Ez önmagában nem egy komoly megfejtés, a spanyolviaszt ezzel kapcsolatosan borzasztó régen feltalálták, de valahol mégiscsak elkeserítő, hogy kimondhatjuk: nincs az a technikai fejlődés, nincs az a magasan álló társadalmi fejlettség – legalábbis gazdaságilag és tudományosan –, nincs az a civilizációk és civilizációk közötti kapocs, ami ne törvényszerűen vérontást hozna, újra és újra és újra. Csupán az az óriási szerencsénk, hogy idegen, fejlett létforma még – ha ugyan létezik ilyen – nem figyelt még fel ránk, mert a forgatókönyv ugyanez volna.
Tanulság nincs. A világ nem lesz jobb, akármennyire is fejlettek vagyunk és akármilyen viselkedésmintákat is vindikálunk magunknak.