(...)
Csíkszentmihályi Mihály, az öt éve elhunyt, világhírű magyar–amerikai pszichológus (a híres flow elmélet alkotója) szerint bármilyen ismeretre teszünk szert, az mindig függ tőlünk, megfigyelőktől. Az emberi idegrendszer korlátai, az adott kultúra sajátosságai, az általunk használt jelképrendszer mindig meghatározzák azt a valóságot, amit megfigyelünk és észlelünk. Bár „a valóságot torzító szemüvegen át látjuk, mégis jobb megelégedni azzal, amit felfogunk, semmint mindenestől elutasítani, mert nem tökéletes”.
De vajon nem rettent-e el minket, hogy akárhogyan is törekszünk az igazság megismerésére, a végső igazság mindig rejtve marad?
És hol van az a határ, ameddig elfogadjuk, hogy az általunk látott, megismert, elfogadott valóság és a mások valósága ugyanannak (!) az egésznek a részei, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy azok kizárják egymást? Vajon Don Quijotének van igaza, aki óriásoknak látja a szélmalmokat? Vagy Sancho Panzának, aki szerint a szélmalmok nem óriások – „ezt csak az nem látja, akinek magának is szélmalom forog a fejében”. Kinek van igaza: a magát kóbor lovagnak tartó La Mancha-i hidalgónak, aki dárdájával nekiront az almásszürke paripán ülő lovagnak, hogy megszerezze tőle Mambrín bűvös aranysisakját? Vagy józan paraszti eszű fegyverhordozójának, aki urától eltérően az idegen személyben szamáron kocogó falusi borbélyt lát, akinek az eső ellen védő réztányér van a fején?
Sanchóval együtt mi, mai olvasók is kinevetjük az elmés nemesurat? Vagy más perspektívából nézve megpróbáljuk megérteni az ő valóságát? Nem lehet, hogy amit ő lát, annak is van valamilyen valóságtartalma? Őrá is érvényes Ortega állítása, hogy „minden élet nézőpont a világegyetemre”?
(...)