Hogyan látja: honnan hová jutott el az elmúlt harminc évben Tokaj?
Az 1990-es évek politikai és gazdasági változásai óta drámai átalakuláson esett át a komplett borágazat és így vele Tokaj-Hegyalja is – már csak azért is, mert most piacgazdaság van, aminek köszönhetően rengeteg borászat versenyez a fogyasztókért. Tokaj-Hegyalja az alacsony minőségű borokat lecserélte látható mennyiségű, nagyrészt magas minőségű borra, a világ bortérképére pedig újra rákerült mint a világ legjobb édesboros borvidéke. A legjobb jelzőt nagyon komolyan gondolom, ma mindenképp Tokajban készülnek a legjobb botritiszes édesborok. Növekszik a száma a világszínvonalú száraz fehérboroknak is, noha azokkal rengeteg még a munka, de rendelkezésünkre áll már ahhoz az a kritikus mennyiségű magas minőségű száraz furmint, hárslevelű és sárgamuskotály, hogy megállapíthassuk: a borvidéknek egyértelműen van potenciálja etekintetben is.
Tokaj-Hegyalját az Orbán-kormány a magyar borászat Fradijaként kezelte, rengeteg közpénzt irányítottak a borvidékre. Ön ebből mit tapasztalt?
Politikai véleményt semmiképp sem szeretnék mondani, már csak azért sem, mert egyrészt korlátozottan ismerem és értem a magyarországi viszonyokat, így csak arra tudok támaszkodni, amiket a borvidékeken mondanak nekem az ottaniak, másrészt nincs első kézből származó tapasztalatom a magyar kormánnyal történő együttműködésről, és oknyomozó munkát sem végeztem a témában.
Arról azonban tudok beszélni, hogy mennyire nyilvánvaló infrastrukturális fejlődésen ment keresztül a tokaji borvidék. Emlékszem, 2001-ben utaztam először Tokaj-Hegyaljára, ami akkor egy üres, lepusztult, talán félelmetes hely volt. A 37-es úton nagyon veszélyes volt vezetni – valamennyire most is az, de azért az úthálózat jelentős fejlődésen esett át. Épültek kerékpárutak, a történelmi települések központjai fel lettek újítva, most egész jól néznek ki, és nemcsak Tokaj, de Mád és Sárospatak is – vagyis látszik, hogy valakik ide befektettek pénzt és emiatt már úgy néz ki a környék, mint ahogy egy európai vidéki környezetnek kinéznie illik. Tény, hogy
a vidéki Magyarországnak bőven van még hová felzárkóznia más közép-európai országokhoz, pláne Lengyelországhoz képest:
de a lengyel példa azt mutatja, hogy ez a felzárkózás sosem egy-egy négyéves ciklust betöltő, erre költségvetési pénzeket fordító kormány érdeme, hanem számos együttható eredménye.
(...)
Tokaj száraz és édesborai kapcsán egyre többen írják, hogy világszínvonalú. Mégsincs meg a világsiker, mint azt Demeter Zoltán rendszeresen elpanaszolja – legutóbb épp a Gemištnek adott interjújában. Miért nincs még itt a világsiker?
Itt ugye a kérdés az, hogy mit értünk világsiker alatt, és hogy vannak-e reális elképzelések arról, hogy ez Tokaj esetében pontosan mit is jelentene.
Amikor Magyarországon Burgundia és Bordeaux mellé akarják pozícionálni Tokajt, az nekem arról árulkodik, hogy irreális illúziókat kergetnek,
és amiatt gondolják Tokajt ma a világ egyik legjobb borvidékének, mert háromszáz éve volt egy francia király, aki mondott róla valami szépet – ez a múltbarévedő, romanticizálásra való hajlam persze nagyon magyar dolog. Mert még háromszáz éve sem voltak annyira erős piaci pozíciói a tokaji bornak, mint azt hinni szeretnék, a világpiacon ugyanis elég kevés helyen volt csak elérhető. Ezek az illúziók olyanok, mintha arról beszélgetnénk, hogy vajon miért nem a Madeira-bor a világ legjobbja. Elvégre egy ponton a Madeira ugyancsak híresnek számított, ráadásul voltak idők, amikor tízszer-húszszor több készült belőle, mint ma, amikor már csak 400 hektárnyi területen termelik meg az alapanyagát. Ehhez képest Tokajnak még jól is megy, elvégre a borvidék nagyrészt megőrizte történelmi területét, a tokajit többezerhektárnyi szőlőterületről termelik, viszonylag nagy mennyiségben.
A XVIII-XIX. században értékesített tokaji nagyrésze egyszerű, olcsó bor volt – aminek persze, hogy volt elismertsége, mert a Habsburg Birodalom részeként egyrészt volt neki egy nagy természetes belső felvevőpiaca, másrészt pedig az is segítette külföldön, hogy a jó nevű Habsburg Birodalomból származik a termék.
De ennyi, nem több – ehhez képest ma több termelő is azt szeretné hallani, hogy Japánban, az Egyesült Államokban vagy Brazíliában is a világ egyik leghíresebb boraként beszéljenek a tokajiról, ami azért egy kicsit merész célkitűzés, még ha a borminőség alapján bizony meg is érdemelné ezt a jelzőt.
(...)
De van egy másik aspektusa is a világsiker elérésének: hogy ahhoz rengeteg idő kell. Vélhetően több annál, mint amennyit Magyarország azzal töltött el, hogy kiszabadítsa magát a nyolcvanas évek örökségéből. De sok döntést a mai napig nem hoztak meg: mint például a tokaji borvidék tudatosan prémiumként történő kezeléséről szólót.
Tényleg képes volna pár borászat évtizedes munkája prémiummá változtatni egy komplett borvidéket – úgy, hogy közben
a tokaji főutcán a mai napig kétliteres PET-palackban árulják a bort körülbelül 2000 forintos áron?
Mert ilyen Burgundiában nincs, de Ausztriában sem. Még csak meg se fordulna a fejükben. Van tehát egy kissé skizofrén eltérés egyes, körülbelül harminc-negyven világszínvonalon dolgozó borászat legitim ambíciói és a komplett borvidék céljai és mindennapos üzemvitele között – ha már szóbakerült a politika, akkor a mindenkori magyar kormánynak ezt az eltérést kellett volna kezelnie a tokaji bortermelés megreformálásával.
(...)