Nem kólás dobozok - az imposztor érzéssel birkóznak minden egyes nap.
Aki dolgozott valaha is 5 embernél többel és legalább egy órán keresztül, az tudja, hogy mi a baj a Tisza frakciójával. Olyan emberek ők, akik korábban soha nem csináltak, és ami még fontosabb, soha nem éltek meg semmit együtt, közösen. Nem tudják, hogy ki a másik, illetve, hogy ők így együtt mire is vannak elhívva.
A többségük legalább annyira meglepődött az egyéni győzelmük után, mint a fideszes induló.
Egy részüknek máig poszttraumás állapotban van, és attól retteg, hogy mikor derül ki, hogy ő teljesen alkalmatlan. Hogy nem odavaló.
Azt élik meg, hogy addig jó, amíg a másik frakció-társ még kellően közel van ahhoz, hogy őt lesve kiderüljön, mit is kell éppen csinálni.
Vajon hányan olvasták el közülük a legfontosabb törvénymódosításokra benyújtott előterjesztéseket? Vajon hányan mennek be úgy az ülésterembe, hogy majd szép csendben üldögélnek, és abból nagy baj nem lehet, hm? Vajon hányan vannak, akik még mindig nem tudják, hogy a másiknak mi is a neve pontosan?
Vajon hányan vannak, akik lennének bárhol máshol (és foglalkoznának a saját civil dolgaikkal), mint éppen ott bent a Házban a szűk padsorokban?
Vajon hányan vannak, akik tudják, hogy mi is tudjuk, hogy ők tisztában vannak azzal, hogy valójában ők nem is odavalók?
Vajon hányan vannak, akik már most tudják, hogy soha nem indulnának újra?
Nem kólás dobozok. Többségükben amatőr politikusok, akik úgy vállalták a közületi munkát, hogy nem érzik dicsőségnek, büszkeségnek. Akik félnek attól, hogy mindig és minden az arcukra van írva.
Áhítattal csodálják a Messiást, miközben félnek tőle.
Hogy majd feladatot ad. Vagy elvárasokat támaszt velük szemben, olyasmit, ami nem csak a gombok nyomogatását jelenti.
De az akolmeleg csordaszellem most még jó. Bólogatnak, felállva tapsolnak, lelkesek. Rendszerváltók. Hisznek is a Messiásban. Ha már magukban nehezen is sikerül.
És az első komolyabb nehézségtől összeomlanak majd.
Mert az az imposztor nagyon erősen rágja őket.