(...)
Kétezer éves tanítás: az igazság szabaddá tesz. Ez a szabadság cselekvésre kötelez. Fel kell törnünk a betont, alatta a magyar ugar, gondozzuk vissza legelővé. A hazát házakból kell újjászervezni. Mert a lakozás mindig dolgok között, gondozásban és építésben valósul meg. A lakozás újratanulása azt jelenti, hogy a visszaépítendő legelőt nem pusztán tulajdonként kell felfognunk. Mérjük ki, mennyire van szükségünk ahhoz, hogy összegyűjtsük a földet, az eget, az isteneket és a halandókat. És elégedjünk meg ennyivel, mert ez a legtöbb: ez a hely a valahol szabadságának helye.
A sivatagban nem a végtelen homokdűnék adják a szabadság lényegét, hanem az a tudat, hogy valahol köztük vár rád egy oázis. A homokszemek szabadsága nem a te szabadságod.
Mérjük újra tehát a valahol szabadságának helyét, majd kerítsük be, mert nálunk a gazda bekeríti a házát. Nem azért, mert gyűlöli a többi embert, hanem mert szereti az övéit, így védi. De ha már kerítünk, akkor figyeljünk arra, hogy kertet kerítsünk, ne pedig barakkot. Éltünk már a legvidámabb barakkban. És emiatt tudjuk: a legvidámabb barakk legvidámabb lakója is csak fogoly.
Ez tehát a mi dolgunk: legyen legelő, legelőben kert, és a magasban lebegő hazának építsünk lábat, amely leér az anyaföldig.
Vár a munka ránk a kertben.