(...)
Ha valamiért haragudtam a Tisza-kormányra, az éppen Ukrajna miatt volt. (És miért ne haragudhattam volna? Rájuk szavaztam, drukkolok sikerüknek, de attól még nem fogadtam teljes egyetértést). Értettem, hogy a kampányban és még most, a konszolidáció előtt sem volt célszerű megosztó témákat előszedni. És ez megosztó ügy, hála Orbánéknak. De miután a kiutasításokkal sikeresen világossá tették a putyini politika elutasítását, azt vártam, gyorsabban hozzák helyre a magyar-ukrán viszonyt, ezzel együtt persze a magyar kisebbség helyzetét is. Most némi felesleges szócsata után megtörtént, és ezzel nagy kő esett le a szívemről. A gyalázat lemosódott.
De hátra van még valami. Az ország ukrángyűlöletre bőszített felének meggyőzése. Nem arról, hogy Ukrajna (mint minden posztszovjet ország) ne volna még átitatva korrupcióval. De a kormánypárt tagjai – a népszerűségükkel élve – elmagyarázhatnák: ezen épp az európai integráció reménye segíthet leggyorsabban. Ahogy az Unió követelheti meg tartósan a kisebbségek jogait, az Európa Tanács Nyelvi Chartájának kötelező betartását is. Mondják el, hogy a magyar gazdák árainak letörésével fenyegető (bár a fogyasztóknak nem olyan rossz) olcsóbb ukrán gabonaimport szabályzására pl. az átmeneti kvótákkal már van részletes javaslata az Európai Bizottságnak.
Hogy Petőfi után az ukrán Petőfinek nevezett Sevcsenkót is idézzem, a „fényesebb a láncnál a kard” szellemében ő azt írta: „Zúzzatok szét valamennyi láncot!” A belénk táplált hazugságok, hamis fantomképek láncait is. Az is egyfajta szabadságharc.
A Fidesz legfeljebb közben vitézül kivonul a folyosóra kávézni, mint Orbán tette az Ukrajnát tagjelöltté fogadó uniós szavazásnál.