Néha arra gondolok, hogy meglehetősen rossz felvidéki magyar vagyok. Huszonöt éve Budapesten élek, pedig annak idején egyáltalán nem úgy indultam el otthonról, hogy egyszer majd itt fogok megöregedni – aztán így alakult. Itt van a munkám, itt alapítottam családot, itt születtek a gyerekeink, itt járnak iskolába és óvodába. Szeretem a magyar fővárost, sokat köszönhetek neki, de legalább ugyanennyi minden van benne, amitől időnként a falra mászom és berzenkedem. És bár negyedszázad alatt az ember sok mindent megszokik, azt valahogy máig nem sikerült, hogy ha az otthonomról kérdeznek, ne Gellér jusson először eszembe.
Az a kis csallóközi falu, ahol gyerekkoromban olyan hosszúak voltak a nyarak, hogy azoknak a örökkön maszatos és csenevész kölyköknek, akik voltunk, eszünkbe sem jutott, hogy egyszer majd véget érnek. Ahol a nyár mellett a tér is határtalan volt és végtelennek tűnt az idő. Ahol a házakhoz, utcákhoz, emberekhez ma is történetek tartoznak, és ahol egyre több olyan ember hiányzik már, akiről gyerekként elképzelni sem tudtam, hogy egyszer nem lesz ott. Van egy házunk otthon, szerencsére sokat járunk haza, és ahogy öregszem, egyre inkább érzem, milyen különös dolog ez a kettős kötődés.
Huszonöt éve máshol élek, mégis Gelléren vagyok otthon.
Itthonról örökkön haza ingázom és ezen a jelek szerint már aligha fogok változtatni.
Vigyázat, közhely következik. Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy egyszer mindannyian hazaköltözünk, lehet, hogy valamelyik gyerekünk dönt úgy, hogy ott(hon) szeretne élni. Néha eljátszom a gondolattal, milyen volna, ha ők is ugyanazokon az utcákon járnának iskolába, ahol annak idején én, ha ugyanabban a világban nőhetnének fel, amelyből annyi mindent hoztam magammal. Persze tudom, az a világ már nem hogy nem egészen ugyanaz, de el is süllyedt az időben. De azért szeretném, ha maradna belőle valami, amit nem csupán elmesélni lehet nekik, hanem megélni is.
Ezért érintett meg a szlovákiai magyar és nemzetiségi oktatás megőrzéséért indított petíció.
Mert azért gondoljunk csak bele, milyen különös, sőt méltatlan helyzet az, amikor egy őshonos magyar közösségnek újra és újra bizonygatnia kell, hogy a saját anyanyelvén működő iskolája nem valamiféle költséges hóbort, amelynek létjogosultságát kizárólag létszámadatokkal és gazdaság(osság)i számításokkal lehet igazolni. Természetesen tudom, hogy fogyunk, hogy egyre kevesebb a gyerek, és hogy az oktatási rendszer fenntartása pénzbe kerül. Csakhogy egy kisebbségi iskola esetében nem egyszerűen arról döntünk, hogy hány tanulóra jut egy pedagógus, vagy mennyibe kerül egy épület fűtése. Hanem arról is, hogy milyen lehetőségei maradnak egy közösségnek a saját szülőföldjén.És jobb, ha tudjuk: ahol egyszer bezárnak egy magyar iskolát, ott azt aligha fogják valaha is újranyitni. A gyerekek majd máshová kerülnek, a kényszerűen leleményes magyar családok alkalmazkodnak, a következő nemzedék már más körülmények között nő fel, és néhány év múlva könnyen lehet, hogy nem is lesz, aki az újranyitását követelje.
(...)