Donald Trump amerikai elnök legutóbbi kijelentései mostanra teljesen összhangba kerültek a Kremlből érkező nyilatkozatokkal. Eközben a fronton az orosz hadseregnek csaknem egy éve nincs fölénye. Sőt, az Ukrán Fegyveres Erők ellentámadásokat hajtanak végre, és településeket szabadítanak fel magában a Donbaszban – abban a régióban, amelyet Putyin az orosz hadsereg egyik kiemelt céljaként határozott meg.
Ebben a helyzetben Trump részben feloldotta az Oroszország elleni energetikai szankciókat, és bejelentett egy megállapodást több százezer tonna dízelüzemanyag Oroszországból az Egyesült Államokba történő importjáról. Ezután egy béketerv leple alatt Trump ultimátumokat kezdett intézni Ukrajnához, azt követelve, hogy hagyjon fel az orosz olajfinomítók támadásával, és felszólítva arra, hogy „ne legyenek csapások az olajfinomító létesítmények ellen”. A terv állítólag kétoldalú, a gyakorlatban azonban Ukrajna esetében egyoldalú, mivel Ukrajnának csak egyetlen olajfinomítója van, amelyet Oroszország már elpusztított.
Az ultimátum után Trump még tovább ment: kijelentette, hogy Ukrajnának új elnököt „kellene kapnia”, mert elégedetlen volt azzal, hogy Zelenszkij nem hajlandó aláírni egy „békemegállapodást”.
(...)
Az ukrán kormány egyik tagja a Kyiv Postnak azt mondta, hogy Trump lépése teljesen váratlanul érte az ukránokat.
„Ez egyszerűen elképzelhetetlen. Minden szövetségesi álláspont elárulása.
Ez rosszabb, mint az oroszok” – mondta.
(...)
Még a „békepárt” sem tudja elfogadni a kapitulációt
Az ukrán politikai közbeszédben nemcsak az Oroszországgal szembeni ellenállás folytatásának elszántsága van jelen, hanem az a hajlandóság is, hogy béketárgyalásokat folytassanak Oroszországgal, és a béke érdekében kötött kompromisszumként bizonyos engedményeket tegyenek az agresszornak.
Ezt az irányzatot különböző politikusok képviselik. Egyesek a katonai „nehézsúlyúak” között próbálják megvetni a lábukat, mások Trump tetszését igyekeznek elnyerni. Megint mások egyszerűen megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni a társadalom egy részének háborús fáradtságából, az állandó áramkimaradásokból és abból a félelemből, hogy a fronttól távol is meghalhatnak a tüzérségi támadásokban.
Ezek a különböző pártokhoz tartozó politikusok nem egyetlen közös kezdeményezésben vesznek részt, az újságírók körében azonban informálisan „békepártként” ismertek – a kifejezés ironikus értelmében.
(...)