(...)
Szavazott a Tiszára boldog-boldogtalan, ma, hat hónappal a választások után azonban egyre több a kiábrándult, egyre hangosabbak a kritikák, egyre több a számonkérés, a kifogásolás, az ellenérzés.
Fontos megkülönböztetni a Tiszát kritizálók csoportjait – vannak, akik nyilvánvaló politikai ellenfelei az új kormánynak és a Tisza Pártnak (a Fidesz, ezt talán magyarázni sem kell), vannak, akiknek nagyon mások a politikai elképzelései (mint mondjuk a baloldaliak), de vannak olyanok is, akik kritikusak, de továbbra is Tisza-szavazónak tekinthetők. És köztük is mindenféle ember van: olyanok is, akik nem figyeltek, nem mélyültek el korábban a politikában, vagy egész egyszerűen április 12-én semmi más nem vezérelte őket, mint Orbán Viktor és a Fidesz leváltása.
Vannak szakterületek – társadalmi csoportok –, amelyek eleinte saját kisebb köreikben, majd egyre inkább a nyilvánossághoz fordulva fogalmazzák meg elégedetlenségüket – hiszen hiába a végeláthatatlan egyeztetések, a szociális szférában nemhogy az elmúlt 16, de inkább az elmúlt 36 évben tömegével születtek azok a tanulmányok és javaslatok, amelyek a szociális ellátórendszer hibáit, hiányosságait igyekeznek kiküszöbölni. Ezekből elég volna csak néhányat elolvasni, és máris nem volna szükség olyan sok egyeztetésre, könnyebben lehetne lépni, érdemben cselekedni, kidolgozni egy új szociális ellátórendszert akár.
(...)
A kétkedés nem árulás, ér szóvá tenni Bódis Kriszta videóit vagy meghökkenni Magyar Péter miniszterelnök egyes fotóin, érdemben beszélni a Kapitány Istvánnal kapcsolatos aggályokról vagy sürgetni, döntsenek Ukrajna EU-csatlakozásának kérdésében – ezek mind olyan legitim felvetések, amelyek éppen lehetőséget adnak arra, hogy azok, akiket megszólítottak, bizonyítsanak.
Az, hogy a kritika (és a kritikai folyamat) nyilvános legyen, azért is fontos, mert másoknak is megmutatja, hogy lehet ezt csinálni és hogy mindez mire jó. Petíciót indítani, posztot, cikket írni, videóban felkérdezni – ezeknek természetesen csak akkor van értelme, ha a kormány reagál és javít a működésén. De az egészet nekünk kell elkezdenünk, ha változást akarunk elérni. Persze nem mindegy, ki az, aki mond valamit, és azt hogyan mondja. Ha a Reddit-kommentelők heveny kritikai felhabzásai nyomán hoznak döntéseket, kevésbé szerencsés, míg, ha az elmúlt több mint harminc évben a szociális szférában dolgozók kritizálják Bódis Kriszta videóját, az annál érvényesebb.
Igazi rendszerváltás akkor történik, ha azt érzi az ember, van értelme és következménye a kritikájának. Hogy tényleg erről van-e szó, lassan majd kiderül, de ez nemcsak a kormányon múlik, hanem rajtunk is – azokon, akik kritizálnak. Az elmúlt évek tekintetében éppen az volt az egyik legnagyobb probléma, hogy falra hányt borsó volt bármi, amit a kormánynak címeztünk. A kormánnyal szemben mutatott szigorúság éppen azt mutatja, hogy hisszük, változásra képesek. A szőrszálhasogatás nyomán születhetnek meg azok az akadályozó tényezők – fékek és ellensúlyok –, amelyek biztosíthatják a demokratikusabb és átláthatóbb működést. Az igazi rendszerváltás nemcsak azon dől el, hogy ki irányítja az NVVH-t, hanem azon is, hogy képesek vagyunk-e változtatni a beidegződéseinken.
Mert meggyőződésem szerint azok bíznak leginkább abban, hogy a Tiszával az ország képes lehet rendszert váltani, akik kritizálják őket.